Tömény borzalom
"Mondd ki pontosan a dolgokat!" Tanárkollégámat, az irodalmi Nobel-díjas Juan Ramón Jiménezt idézem. Nehézkes fordításban: Juan Ramón olyasmit mond a versről, mint József Attila a "pontosan, szépen" intelemmel. Mert "csak így érdemes".
Nem véletlen, hogy ezek a sorok jutnak eszembe, miközben latin-amerikai kiadóm, a Silueta felkérésére mai magyar költőket fordítok. Szép verseket. De ezek a mi szép verseink az Újvilág olvasóinak nem sokat mondanak. Még a legjobbra is áll, hogy – megint csak Attilát idézem – "úgy szállong a semmi benne, mintha valaminek lenne a pora”. Az ember vállat von, és megállapítja, hogy rossz passzban van a magyar irodalom. Ekkor azonban megállítja egy nagy kivétel. Terék Anna, egy harmincas éveiben járó vajdasági lány Halott nők című kötete.
Hogy szépek lennének, ezekről a szaggatott verssorokról sem mondható. De amit elmond, a tragédiák hosszú sora, az torkon ragadja az olvasót. Egyszerű, kopogó mondatokban felsorolt kegyetlen, nyers történetek. A balkáni háború borzalmai. Metsző hidegen. A megerőszakolt kislány monológja: "Jobb lenne majd hátulról (...). a tarkómra lihegjenek inkább, az csak nem lesz olyan borzasztó, mintha néznem kéne közben a szemüket.” A fiúcska, akinek „Csak egy tócsa maradt a helyén a járdán” a robbanás után. És így tovább, másfél száz oldalon keresztül.
Hát, mindez ugye nem a semmi pora. Kiadóm kérésére az idei tavaszon Terék Annát fordítom. Hátha felfigyelnek rá, elvégre a női mozgalmaknak mostanság visszhangja van. „Milyen derűs a világvége” – olvasom egy kitűnő hazai költő válogatása élén. Hát, itten, a trópusokon, nem olyan derűsek ezek a napok. Terék költészetével foglalkozva semmiképpen sem.
Hogy jó költő-e Terék Anna? Ács Margit már megírta róla. Nem az én feladatom ezt megállapítani. De azt igen, hogy itt, az Újvilágban, pályatársai között ő az egyetlen, akinek mondanivalója van.
Ferdinandy György
A halott megfigyelése
Terék Anna versei rettentőek. Nem azért, mert nincsenek jól megírva, sokkal inkább azért, mert elborzasztó az a szerencsésen megtalált és jól elkapott hang, amelyen a vajdasági költő legújabb kötete, a Halott nők öt ciklusba sorolt asszonyai megszólalnak. A Kalligram és az újvidéki Forum közös gondozásában megjelent kötet a vér színét idéző borítóval fogadja az olvasót, aki hiába vár feloldást a versektől, vagy netán Antal László illusztrációitól. Terék Anna ugyanis egy dolgot tesz nagyon következetesen: fájóan pontosan leás a női lélek legmélyére, a lehető legközelebbről mutat rá a délszláv háború asszonyaira, akiknek sorsát merő borzalom jellemzi.
A kötetnyitó költemény, a Jelena még Juhász Ferenc hosszú verseihez mérten is terjedelmes, riasztóan hosszú szöveg. A benne megszólaló nő nyilvánvalóvá teszi, hogy a férfiaknak lövésük sincs, maximum sztereotípiákra épülő elképzelésük van arról: mitől nedvesedik a nők bugyija. Majd a férfiak újra negatív szerepbe kerülnek: egy kisfiú egyedül az érte tenni képtelen anyára van utalva a kegyetlen macsóvilágban, amelyben az apa pálinkával itatja, dohánnyal tukmálja. "Az meg prüszkölt a körtepálinkától, /marta a torkát, mint a rossz gyereknek, /aki lecsavarja a hipó kupakját és /nagyokat nyel a maró folyadékból.”
E versből kitűnik, patriarchális társadalomban járunk, ahol a múltba való visszatérés sem képes menedékül szolgálni. A szöveg azon része, amelyben a saját apa, az élet metaforájává emelt utazást imádó, az olvasást és rejtvényfejtést rituálészerűen gyakorló, örömében felesége nyakát csókoló férfi tér vissza, szintén erősen terhelt. A jó tulajdonságokat kellően ellenpontozza az apa örök hallgatása, illetve a meggyilkolása mögötti riasztó motiváció.
Ellentétben a kötetcímmel a nők nem mind halottak, de az élők sorsa sem különb azokénál, akik már megszabadultak a létezés borzalmaitól. A Balkánon a nőknek nem osztottak lapot, szerepük a létfenntartásra, a férfiak kiszolgálására korlátozódik. Érdekes megfigyelni, a nők elnyomásának hány különböző mintázata jelenik meg a kötetben. "Talán nem kellett volna hagyni, / semmit sem kellett volna hagyni. / Főleg a második, a harmadik gyereket nem.” Az a lány közli ezt, aki belemerevedett az apa alkoholizmusába, s az anyai intelembe, miszerint félig oroszként, s nőként mindvégig hallgatásra van ítélve. Más szövegek azt sugallják, a szirénák, lövések, fütyülő levegő keretezte univerzumban a nő csak eleven hús, amellyel büntetlenül el lehet követni bármit. Terék Anna szereplői meglepő természetességgel beszélnek a borzalomról. A gondos olvasó idővel rájön, hogy míg a férfiak névvel bírnak, a nők csak ritkán kapnak nevet. Ez is jól érzékelteti azt a viszonyrendszert, amelyben elhelyezkednek.
Terék versei koherens egésszé szerveződnek a kötetben, de a művekben nem mutatható ki világosan artikulálódó poétikai újítás. A rideg távolságtartást és az intim közelséget egyaránt érzékeltető prózaversek magasba emelik a drámaiságot. Hiába érezzük egy pont után, hogy mindez (a nők elnyomása) elviselhetetlen: ha igent vagy nemet kell mondani Terék Anna verseire, akkor egyértelmű igen a válasz.
Mészáros Márton