Gyerekkoromban a legjobban gombfocizni szerettem. Parketten, az ebédlőben, íróasztalon, az iskolapadon, majd a pincében talált és a nagyapám által csodaszépen újracsiszolt egykori iskolatáblán. Fölötte 100-as izzó, hogy villanyfényes meccseket is játszhassunk.
A fényképes csapatokat eleinte a Nemzeti Dohányboltok elődeiként szolgáló trafikokban vettük. Egy teljes csapat ára 22 forint volt, de a Knézich utcai dohányáruda idős tulajdonosa darabonként is hajlandó volt 2 forintos áron adni belőlük. Az 50-es évek végén, a 60-asok elején a magyar és nem magyar focit az asztalon is utánozni akartuk. Mert volt mit utánozni.
Itt egy bajnokságban szerepelt a Vasas Bundzsákkal és Farkassal, a Real Madrid Kopával és Di Stefano-val, a Fradi Alberttel és Mátraival, a francia és az angol válogatott Fontaine-nel, és Haynes-szel, és játszott Göröcs és Jasin is. Sokszor egy csapatban Puskással, Kocsissal és a többiekkel. És naná, hogy a Benfica: Costa Pereira, Coluna, Torres, és persze Eusébio.
Később a játékosokat kör alakúra esztergált plexilapokra ragasztottuk folyékony kátránnyal - így növelve magasságukat, ami az ellenfél szabadrúgásainál nagyban növelte a sorfal hatékonyságát, saját szögletrúgásainknál pedig könnyebb volt róluk gólba pattintani a labdát. Még később, amikor a játékot már asztali labdarúgásként aposztrofálták a gombfoci (akkor is!) egyesületekben, esztergáltattuk a játékosokat különböző műanyagokból, mozgatásukhoz pedig nyomópálcát használtunk.
De a játék fejlődése közepette is volt egy állócsillag folyton változó csapataim életében. Eusébiónak mindig kellett lennie. Valahogy úgy hozta a sors, hogy a legjobb gomb (aki már játszott, tudja, ez mit jelent), a legbiztosabb szabadrúgás- és góllövő a csapatban a felülmúlhatatlan portugál volt. Ha helyzetbe került, a legritkább esetben hibázott. Hogy miért? Mert határtalanul bíztam benne. Ha megláttam a fényképe mellett a nyolcas számot, már tudtam, zsigereimben éreztem, hogy ezt a helyzetet nem fogom kihagyni.
Emlékszem, egy Budapest - asztali labdarúgó - Csapatbajnokságon, 1965-ben egy világválogatottat állítottam össze: Jasin - N. Santos, Mátrai, D. Santos - Zito, Masopust - Garrincha, Eusebio, Puskás, Pelé, Gento. (Puskásnak csak a centerben jutott hely, mert neki azért ott kellett lennie…) A képzeletbeli kispadon pedig ott ült Šekularac, D. Law (Ló Dénes…) és Albert. Micsoda nevek!
A sorsdöntő mérkőzésen 1:1-es állásnál szabadrúgáshoz jutottam, és Eusébio - ki más - védhetetlenül bevarrta a labdát az ellenfél hálójába. Ezzel csapatunk, a Délpesti VSC megnyerte a bajnokságot! Az a Délpesti Vendéglátóipari SC, ahol az igazgató egy bizonyos Boross Péter volt. De kit érdekelt ez akkor?
Eusébio már rég visszavonult az aktív labdarúgástól, amikor még mindig tagja volt az aktuális Leeds United (!) magyar bajnokságot nyert csapatomnak. De más változás is történt. Átkeresztelődött a derék gomb, miután egykori játszótársam nagymamája, aki még a futballmeccseket is megnézte a tévében, egy ízben így kiáltott fel: - Milyen ügyes játékos ez az Euvízió!
Eusébio da Silva Ferreira-t Lisszabonban temették el 2014. január ötödikén. Aznap Eusébio/Euvíziót elővettem a dobozából. Puha, hintőporos ronggyal megtörölgettem…, és visszatettem a helyére. Mert bár a nagymama is rég meghalt, csapatomat, és gombjaimat ma már csak a fiaimnak mutogatom olykor-olykor, és a gombfocit immár hivatalosan szektorlabdának (?) hívják, de Eusébio nálam sohasem fog meghalni.
Csak pihen a dobozban.
