Sztoj! – intett a szovjet kiskatona, hátán a legendás AK-47-essel. Mintha egy nagyszabású Bondarcsuk-film forgatásának közepébe csöppentünk volna azon az 1990-es márciusi délelőttön. Hamarosan felbukkant a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereg. Mint később megtudtuk, a ’68-ban a Varsói Szerződés keretében "baráti segítségnyújtás" ürügyén Csehszlovákiát megszálló csapatok első egységei kivonulásának lehettünk szemtanúi.
Zizi barátom és egykori padtársam a Práter utcai fotós suliban, vérbeli fotósként rögtön a fényképezőgépéért nyúlt. Villámgyorsan felrakta a teleobjektívet és kattogtatni kezdett. Én pedig aggódni, de szerencsére a csapatszállító páncélosokon ülő harcosok ügyet sem vetettek ránk.
Első és egyben utolsó utunk a nagy Szovjetunióban a határ közeli Beregszászra, orosz nevén Beregovóba vezetett. Ez nem volt egyszerű, hiszen a főutat valószínűleg a II. világháború óta nem javították. Nem csak a bombatölcsér méretű kátyúk töltöttek el minket halálfélelemmel, hanem a KRESZ-nek fittyet hányó autósok is. Mintha a Lada-gyárban kifelejtették volna az irányjelzőket, de záróvonal sem stresszelte a közlekedőket. A világ első szocialista államának első szabad választására érkeztünk, hogy tudósítsuk a Világ című hetilapot. Akkor még nem tudtuk, hogy másfél év múlva a gránitszilárdságú rendszer kártyavárként omlik össze.
Beregszászra érve azonnal szállás után néztünk. Nem volt nehéz dolgunk, a fő téren található egyetlen szálloda jöhetett csak szóba. A recepción kedves fotós osztálytársunkkal, a nemrég tragikus körülmények között elhunyt Szuszu barátunkkal futottunk össze, aki már hazafelé tartott. A hatvani illetőségű Szuszu akkoriban Heves és a többi észak-kelet megyéből tudósította az MTI-t. Barátunk felajánlotta a szálloda "elnöki lakosztályát", amely a főtérre nézett és erkélye is volt. Szívesen lemostuk volna magunkról az út porát, de meglátva a kád állapotát, lemondtunk tervünkről. Inkább várost néztünk.
Az egykori törvényszék főtéri épületébe műszergyár költözött az előző évtizedekben. A helyiek abban reménykedtek, hogy a gyár követi a Vörös Hadsereget az ország belsejébe. Néhányan attól féltek, Kárpátaljára vezénylik a Csehszlovákiából kivont csapatokat, de állítólag olyan nagy volt az ellenállás, hogy a gimnasztyorkás hadfik meg sem álltak a régióban.
A városka sétálóutcájának végében egy szigorú tekintetű Lenin-szobor tartotta szemmel a korzózókat: letérnek-e a lenini útról. Mögötte a századfordulós épületek egységes képét ripityára törő betonkocka, a kultúrház trónolt. Akkor szinte csak magyar szót lehetett hallani. Egy idős nő azokról az időkről mesélt, amikor a szovjet rendszer berendezkedett. Könnyek közt idézte föl, hogyan vették el mindenüket. Mások a betelepített orosz és ukrán elvtársakra panaszkodtak, akik dolgozni nem nagyon szerettek, leginkább főnöknek jöttek.
De azért nyílt némi tér a karrierre a helybélieknek is, találkoztunk a városi Komszomol magyar titkárával. Előzékenyen fogadott, majd meghívott minket a város legelőkelőbb éttermébe. Koccintottunk a közelgő szép új világra. Többször is. A főételre várni kellett, mert a húst valahonnan máshonnan, protekcióval hozták. Ettől kényelmetlenül éreztük magunkat, megtudtuk ugyanis, hogy "vannak bizonyos ellátási nehézségek", vagyis az étterem közönségének nem jutott az áhított fehérjeforrásból. Annál bőségesebben mérték a vodkát, amit újdonsült ismerősünk szorgalmasan hörpintgetett. Egyszer csak felpattant a zenekari pódiumra, a mikrofont magához ragadta, s örömmel, bár kissé akadozó nyelvvel jelentette be, hogy "kedves magyar vendégek érkeztek Budapestről". Azóta tudom, milyen érzés, ha az ember legszívesebben elsüllyedne.
Másnap másnaposan Ungvárnak vettük az irányt. Zizi barátom már rutinosan kerülgette a bombatölcséreket. Elűzendő a macskajaj mellékhatásait, a tájat néztük. A szürke síkságból, mint egy mesekönyv-illusztráció, egyszer csak elénk tárult egy zöldellő hegy, tetején a munkácsi vár. A Vörös Hadsereg rugalmas elszakadását kivárva, az öreg Ladával begördültünk Ungvárra. A Magyar Kulturális Szövetség elnökével volt találkánk. A város meglehetősen jellegtelen képet mutatott. A boltokban alig volt áru, de furcsa módon tömött sorok álltak a bankok és az ékszerüzletek előtt - az arany ugyanis olcsó volt. Néhány kopejkáért egészen finom pirozskit vettünk, majd elballagtunk a várba, ami jószerivel ki sem látszott a város betonrengetegéből. Ott találkoztunk az elnökkel.
Később a szervezet másik két vezetőjével is beszélgettünk, így kiderült: jó magyar szokás szerint ahányan voltak, annyiféle irányvonalat képviseltek. De lehet, hogy többet. Ki politizálni, ki csak nyelvet, kultúrát megőrizni akart, ki összefogott volna a ruszinokkal, ki pedig mereven elzárkózott ettől. Mindenki a saját nótáját fújta, más dallamot nem akart meghallani. Kicsit otthon éreztük magunkat.
Azóta sem jártam arrafelé. Nem tudom, most milyenek az utak. De attól tartok, már nem a kátyúk okozzák a legnagyobb gondot Kárpátalja és az anyaország között.