Idén lesz hatvanéves a kubai forradalom. Ennyi ideje már, hogy a karibi szigetország élén olyan személy áll, akinek Castro a vezetékneve. Nem kicsi a jelentősége tehát annak, hogy április 19-én összeül a kubai nemzetgyűlés, hogy új vezetőt válasszon. Nem csupán a 86 éves Raúl Castro utódját fogják kijelölni, hanem a forradalom örökösét. Legalábbis elviekben, hiszen nem titok, hogy a Castrók az elmúlt évtizedek során nem fektetettek nagy hangsúlyt az utódlásra.
Ennek ellenére kénytelenek voltak szembenézni az öregedés következményeivel, s választani valakit a fiatalok közül. Néhány éve már mindenki tényként kezeli, hogy a jelenlegi alelnök, a mérnök végzettségű Miguel Díaz-Canel fogja követni Raúl Castrót. Bár egyre gyakrabban tűnik fel a nyilvánosság előtt, az 57 éves politikusról igen keveset tudni, a pártelit ügyelt arra, hogy Raúl Castro árnyékában maradjon.
A sokakat foglalkoztató kérdés most az, hogy az új vezető színre lépése új irányvonalat is jelent-e majd, s hogy vajon Castro nyugdíjasként tölti-e a következő időszakot. A Népszavának nyilatkozó William LeoGrande, a washingtoni Amerikai Egyetem egykori dékánja és jelenlegi oktatója szerint egyelőre nem lehet radikális változásra számítani.
„Ha nagyon másképp gondolkodna, mint Raúl Castro, akkor nem őt választották volna utódnak. Továbbá Raúl marad a kommunista párt első titkára 2021-ig, s a párt az, ahol a főbb stratégiai-politikai döntések születnek. Ettől függetlenül Díaz-Canelnek lesz némi hatása a kormány vezetőire, a döntéseikre, s ez nem elhanyagolható” – véli a Kuba-szakértő.
Az elemzők egyetértenek abban, hogy az igazi nyitásra, a demokrácia felé vezető első lépésekre aligha kerül sor addig, míg Raúl Castro, valamint az egykoron vele és a bátyjával harcoló idős káderek életben vannak. „Ne számítsunk arra a kubai vezetők következő generációjától, hogy hirtelen utat nyitnak a többpártrendszer előtt. Végtére ők is kommunisták. A jövővel kapcsolatos víziójuk középpontjában nem politikai reformok, hanem a piaci fellendülést célzó gazdasági reformok állnak. Ha párhuzamokat akarunk keresni, akkor (a rendszerváltás utáni) Kelet-Európa helyett érdemesebb Kína és Vietnam felé tekinteni” – tette hozzá LeoGrande.
Az kétségtelen, hogy a pragmatikus politikus hírében álló Díaz-Canelre jókora nyomás nehezedik. A volt felsőoktatási miniszter nem a történelmi generáció tagja – ráadásul nem úgy tűnik, hogy különösebben karizmatikus politikus lenne –, márpedig a rezsim egyik alapköve volt a Castrók, különösen Fidel személye. Az utóbbi években így is egyre inkább felbátorodtak a kritikus hangok a nép körében, s Díaz-Canel elnöksége alatt ezek aligha csendesednek el. Főleg, ha nem sikerül fellendíteni a gazdaságot.
Raúl Castro neve egybeforrt az óvatos nyitással, amely a társadalom egy része számára életszínvonal-javulást eredményezett, ám ezek nem voltak strukturális gazdasági reformok. Amint arra LeoGrande egy, a The Conversation szakpolitikai portálon megjelent elemzésében utal: az új elnöknek muszáj lesz továbbhaladni a reformok útján, ám ha túl gyorsan cselekszik, azzal magára haragíthatja a konzervatív pártelitet, ha viszont túl lassan, azzal a kubai emberek elégedetlenségét vívja ki. A komplex helyzetet tetézi, hogy Venezuela, a hű szövetséges modern története legnagyobb krízisével néz szembe, és Donald Trump amerikai elnök elődjével szemben úgy véli, ki kell véreztetni a rezsimet.
„A venezuelai olaj elvesztése, és a Trump által bevezetett új gazdasági szankciók mind olyan akadályok, amelyeket a kubai gazdaságnak meg kell ugrania. A legnagyobb kihívások azonban belföldön vannak: az állami vállalatok és a mezőgazdaság termelékenysége lemaradásban van, s a gazdaság olyan gyenge lábakon áll, hogy kicsit sem vonzó a külföldi befektetők számára. Ha Díaz-Canel javítani tud ezeken, akkor a gazdaság a nemzetközi helyzettől függetlenül fel fog lendülni” – mutatott rá a szakértő.
Árnyékból a fényre
Raúl Castro 1931. június 3-án született Kuba keleti csücskében, Biránban. Ángel Castro és Lina Ruz életben maradt három gyermeke közül ő volt a legkisebb, öt évvel fiatalabb, mint Fidel Castro. Mindössze ötéves volt, amikor bentlakásos iskolába küldték, előbb Santiago de Cubába, majd pedig a fővárosba (akárcsak ismert bátyját). Havannában kezdett el komolyabban érdeklődni a baloldali eszmék iránt, s hamar csatlakozott is egy kommunista ifjúsági csoporthoz. Már az ötvenes évektől kezdve együtt dolgoztak Fidel Castróval, együtt tervelték ki a forradalmat is. 1953-ban ő is részt vett a Moncada laktanya elleni támadásban, amelynek célja Fulgencio Batista diktatórikus hatalmának megdöntése volt. Az akció kudarccal végződött, s Raúl 22 hónapot töltött börtönben, Fidellel együtt. 1955-ben engedték őket szabadon, innen Mexikóba mentek, hogy új tervet forraljanak ki. Ebben az időszakban Raúl igen jóba lett Ernesto „Che” Guevarával, s az argentin férfit a bátyjának is bemutatta. Miután visszatértek Kubába, a hegyekben, a Sierra Maestrából folytatták a gerillaháborút, s 1958. december 31-én megdöntötték Batista kormányát.
Egyesek úgy tartják – emlékeztet a BBC –, hogy Raúl Fidelnél is keményvonalasabb volt, s ezért a forradalom első éveiben szándékosan háttérbe szorította őt a bátyja. Később azonban a Fidelnél kevésbé karizmatikus, az árnyékában kullogó politikus a hadsereg vezetőségében megtalálta a helyét. Az elnöki posztot 2006-ban vette át, miután bátyja egészsége nagyon megromlott. Amint azt sejteni lehetett, az átmeneti időszakból végleges elnöki pozíció lett. Feleségével, Vilma Espínnel négy gyermeket neveltek fel.
