Aligha akad olyan politikával foglalkozó elemző, aki a Fidesz meggyőző választási győzelme után érdemi változást várna az elkövetkező négy esztendőben. Legfeljebb az lehet csak kérdéses, hogy a maffiaállam kiterjesztésében meddig fognak elmenni.
A gazdaságpolitika jövőképéről azonban korántsem alakult ki ennyire egységes vélemény. Sőt az is előfordul, hogy az Orbán-Matolcsy tandem ténykedését eddig keményen bíráló gazdaságkutatók egyike-másika még az unortodoxia feladását is vélelmezi. Hisznek abban, hogy nyolc esztendő múltán mégiscsak felülkerekedik a józan ész. Az eddig elsősorban főként hazai használatra eldurrogtatott unióellenes kinyilatkozások helyét - vélik - átveheti a globális gazdaságban rejlő előnyök felismerése.
A legtekintélyesebb gazdaságkutatók egyikének lelki szemei előtt már az is kirajzolódik, hogy a kormányzat részéről gyengülni fog az Európai Unióval való szembenállás. Arra ugyan nem talál magyarázatot a szakértő, hogy - a választási eredmények legalábbis ezt mutatják - a magyar emberek jelentős része szemében sajnálatosan hitelesnek minősülő "Állítsuk meg Brüsszelt!" helyére miképpen férkőzik majd be az Unió szeretete. Arra meg végképp nincs semmilyen bizonyíték, hogy az Orbánék által folyamatosan elutált magyar euró bevezetésének időpontja közeledne.
Az ugyanis aligha lehet elégséges érv az európai közös pénz szükségessége mellett, hogy az Európai Unió "mézet tesz majd a madzagra", valamilyen pénzügyi támogatás formájában. A konok ellenállást az ilyen gesztus aligha oldja fel, bár kétségtelen, hogy a kormányfő és strómanjai szívesen ráugranak mindenfajta ingyen pénzre. Mégis ezerszer meggondolják, hogy vajon érdekükben áll-e egy olyan pénzügyi rendszer tagjává válni, amely jelképessé teszi a nemzeti bankok szerepét. Nem lehet szabadon játszadozni az árfolyamokkal, és a közfelháborodást keltő alapítványoknak is búcsút inthetnének. Azonban az az igazán nagy kérdés: kell-e egyáltalán az Európai Monetáris Uniónak egy folyamatosan renitens tagállam?
