Amikor Nagy-Britanniában beindult a Brexit-kampány, annak irányítói és hívei rendre azzal érveltek, hogy "Brüsszel" szünet nélkül nyirbálni próbálja a tagországok szuverenitását, holott arról, hogy mit akarnak a britek, csakis a parlamentjük dönthet. De ennek a magatartásnak hosszú-hosszú előélete volt. A nemzetekfelettiség utálata.
Mikor is kezdődött? Talán 1940-ben, amikor - szemben a hitleri veszedelemmel - Reynaud francia miniszterelnök azt javasolta, hogy a két ország lépjen unióra. Hogy-hogy? - kérdezték a franciák. London legyen a fővárosunk? Hogy-hogy? - kérdezték a britek. Párizs legyen a fővárosunk? Ezzel gyötrődtek, amikor a torkukon volt a Wehrmacht kése. Érdekes módon Reynaud katonai tanácsadója, De Gaulle tábornok repült az ötlettel a londoni francia nagykövetségre. Ott Robert Schumanba, Reynaud egyik miniszterébe ütközött, aki erősen pártfogolta a dolgot. Ellentétben a britekkel. Nos, ez a Schuman lett a háború után a Közös Piac, tágabb értelemben az európai integráció szellemi atyja.
1950-ben, amikor a franciák és a németek létrehozták a Montánuniót (a szén- és acélközösséget), a brit munkáspárti kormány azonnal nemet mondott. Éspedig a szervezetet irányító nemzetek feletti testületek miatt. De Gaulle már ekkor meg volt győződve arról, hogy a britek nem európaiak, hanem atlantiak; nem kell, hogy osztozzanak az európai hatalmakkal, akármilyen jogkörökről legyen is szó. Ezért vétózta meg kétszer is a brit kormány csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez (Közös Piachoz). Mintha előre látta volna, hogy ha bent lesznek, minden „közös” alól igyekeznek kibújni, leszámítva azokat az elemeket, amelyek számukra hasznosak.
Pontosan így történt. A brit uniós politika vezérelve a közösségi politikák jelentős részéből való kiválás (opt-out) lett; aztán se a közös valutát, se Schengent nem vállalták. Azt a szót, hogy szolidaritás, kivették a szótárukból. Végül napirendre tűzték a teljes kiválást (Brexit – azaz British exit) egy csomó hazug, populista érvvel. Jellemző módon a kevésbé iskolázott, de a brit „hazafiság” jelszavaival könnyen félrevezethető tömegek – szemben az értelmiség javával és az üzleti-pénzügyi világgal, a nacionalista elemekhez társulva és velük többséget (bár kicsit) alkotva megszavazták a Brexitet, nem is sejtve, mit főztek ki maguknak. A mai brit kormány is azt játssza, hogy „kint is, bent is”, azaz szeretné megtartani magának azt, ami eddig jó volt a közösségben, és lerázni, ami felfogása szerint teher.
Mindezt azért gondoltam időszerűnek elmondani, mert hajmeresztő rokonságot érzek Orbán, a Fidesz és a „brexiterek” mentalitása között. Hányszor hallottuk, hogy helyettünk nem dönthet más, se Brüsszel, se az európai parlament, de még az ENSZ se?! Orbán ugyanúgy utálja a nemzetek felettiséget és menekül a nacionalizmus mind sötétebb bugyrai felé, mint a britek. De legalább amazoknak volt egy birodalmuk, pénzügyileg van is, nekünk meg semmink sincs. A mi „Brexitünk” kicsit drágább lesz - bár, mint a britek, sokfelé akarunk „nyitni”.