Hadd folytassam ott, ahol az előző héten ugyanitt: a hely és idő poétikai vízválasztó funkciójának hangsúlyozásával. Azzal, hogy élesen el lehet/kell különíteni azt a nyilvános mondandót, amiről csak az országgyűlési választások előtt lehet/érdemes nyilvánosan írni, attól, amivel csak az urnákból kizsigerelt végeredmény után tanácsos előállni. Hiszen, amit a választások előtt osztunk meg a nyilvánossággal, arról nem kaparható le funkciója: a sorsdöntő eredmény befolyásolása. Ami ugyan legális, de egy írónak, értelmiséginek soha nem lehet ilyen leszűkített célja. A választás felelős lehetősége/kényszere szűk alagútba szuszakolja döntésünket, amin csak át lehet/kell préselni magunkat, s ha túléltük: megajándékoz a legkevésbé rosszat választás fölmentő nyugalmával. Milyen oldalról lépek be mások ügyeibe, érdekeibe, vagy játékába – s a beavatkozás mozzanatával mitől távolítom el magam? Választásával ugyanis minden ember elidegeníti magát valamitől, valamivel szemben teszi magát és megfontolásait azzá, aki ő.
Belátom nehéz ma ezt így értelmezni, de nem hiszem, hanem tudom, hogy a mai magyar társadalmat a legkülönbözőbb hátterű, érdekű, habitusú és elkötelezettségű emberek alkotják. Egyes emberek, akiknek az elbeszélése most oly egyöntetűen, s szinte pettyezetlenül narancsszínűvé homogenizálódott, ahogyan a választási térképek -, annak ellenére, hogy "minden ember: fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség". Hogyan keveredhetett a közel tízmillió elemből ilyen színegyöntetűség? S hol található benne az én történetem, amelyet szintén le- és elfed ez a színes színtelenség? A magam idegensége hogyan járult mindehhez hozzá? S vajon a saját történetem ad-e útmutatást e sajátos hely és idő kontextusainak elrendezéséhez?
Csak az adhat! Az önéletrajzi elbeszélés, amely, ha úgy tetszik: fikció. (Minden történetírás fikció, csak van, amelyik bevallja, s van, amelyik objektivitást alakoskodik.) Az elbeszélés, amely valahol elkezdődik, azaz visszanyúl az indulásig. S nem az – mint ez most oly nagyot taknyolva bebizonyosodott –, amely az ún. közvélemény kutatási eredmények mögött megbúvó, történet-nélküli "kartotékadat"-ember algoritmusait igyekszik „tudományos módszerekkel” valóságként eladni.
A kultúra motivál
A rendszerváltást, és az első választás ünnepét 1990-ben már túl a krisztusi koron a Szent Városban zsidó identitásra lelve, majd itthon zsidó folyóiratot alapítva (Múlt és Jövő) értem meg. (Korábbi so called választásokon a beikszelendő cédulát egy barátom tanácsára zsebembe loptam, hogy majd egy új rendszerben igazoljam, az opponáló 1 százalékhoz tartozom.) Mint afféle félellenzéki értelmiségi, az SZDSZ-re szavaztam, de mivel a XI. kerületben indult a Fidesz akkori legnépszerűbb (rockos imázsú) jelöltje, Fodor Gábor, szavazatomat megosztottam a másik liberális párttal. Az MDF uralta négy évet igen rosszul viseltem, mintegy kibontását mindannak, ami már a FIJAK (Fiatal Írók József Attila köre) és a nagyok (Írószövetség) köreiben tapasztalható volt a Kádár-korban is. Az avar alatt izzó népi-urbánus viszályt, különösen annak az antiszemita vetületeit akkor a fideszesek taposták a sárba a legintranzigensebb dühvel. S micsoda mámorító felszabadulás volt utána az MSZP-SZDSZ választási győzelem, korábban pedig a négyigenes, amellyel Pozsgay Imre elnökségét akadályoztuk meg. (Nem guglizok, a most érvényes valóság az, ami az emlékezéshez tapadó szubjektív érzésből szivárog föl. Ez vagyok én, a mai fikció hőse, akinek a minapi színbe-rendeződését mesélem el.)
A magam kis köreiben, a Múlt és Jövő akkor még gyakori estjeivel és meghívottjaival – főképp gimnazista, egyetemista, szamizdat terjesztő barátom Demszky Gábort támogatandó – az SZDSZ győzelmét próbáltam előmozdítani. (Szocialistákra az egész rendszerváltás alatt soha nem szavaztam. De amikor kiközösítésben voltak, MTK-drukkeri meghatározottságom okán, sokszor gondolkodtam, hogy felhívom Vitányi Ivánt, mentoromat a régi rendszerből, hogy nincs-e valami feladat a pártja számára, amivel mint tollforgató szolgálhatok. Sok más ok mellett azért sem szavaztam soha a szocikra, mert az elmúlt három évtized legrosszabb kulturális minisztereit adták, amikor ott volt a soraikban egy ember, akit képességei és előélete - a Népművelési Intézet igazgatója - épp erre a posztra predesztináltak. A zárójeleben maradva: a Fidesznek volt a legjobb kulturális minisztere: Rockenbauer Zoltán, orromat pedig annyira nem tudtam most sem befogni, hogy olyan pártra szavazzak, ahol Hiller István pozíciót kap, hiszen ő tette tönkre a magyar könyvkiadást – a Felsőoktatási Könyvprogram leépítésével és regnálása végén a Márai Könyvprogram elszabotálásával.)
Mint narratívám kibontásából látható, engem a szűkebb érdeklődésem és megélhetési területem, a folyóirat- és könyvkiadás, vagy tágabban a kultúra helyzete motivál „vonzásaimban és választásaimban”. Szerintem mindenki választását az egzisztenciája határozza meg – ez a racionális logika, vagy inkább természetes rend fordult meg az irracionális félelmek és fétisek kampánytémává emelésével.
Legokosabb szavazásom
Az egzisztenciális meghatározottság okán a következő, 1998-as választáson a Szabó Iván vezette, az MDF-ből kivált – nem guglizom ki a nevét – kis pártformációra szavaztam (ahol felfedezőm, a régi Mozgó Világ főszerkesztője, Kulin Feri is jelölt volt), s az eredményt úgy raktározom el, hogy ha akkor nem jön a Fidesz-kormány, akkor vége a Múlt és Jövő-nek – ügyemnek és egzisztenciámnak. Ugyanis a „szoclib” kulturális erőtér számára – akikre nem csak szavaztam, de harcoltam is mellettük - nem kellett a zsidó azonosságot hirdető, a zsidó szót/fogalmat a „régi dicsőségébe” visszahelyező program, s ahol lehetett elgáncsolták – s gáncsolják a mai napig – ezt a törekvést. Az SZDSZ éppen most végkép leáldozó szellemi köreivel ebből a konfliktusból keletkezett a törésem, s ezért mint drukker és szavazó kívül rekedtem a szavazás-ünnep varázsából, már csak helyváltoztatásom okán is, mert visszakatapultáltam identitásom fordulata színterére, Jeruzsálembe, majd két évtizedre. A Múlt és Jövőt hosszú ideig onnan szerkesztettem, haza-haza járva. A 2006-os választásokra a papám ellentmondást nem tűrően visszarendelt, autóval jött ki elém a reptérre, s tuszkolt be a szavazóhelyiségbe, s kötelezett, hogy a szocialistákra adjam le a voksomat. Ekkor végrehajtottam a magam „fülke-” és apai tekintély elleni forradalmát, kétszer is a Fideszre ikszelve. (Remélem hallja a Kozma utcai temetőben, mert itt az ideje a vallomásnak – a húgommal hetekig nem beszélt, mert unszolása ellenére nem szavazott.) Utólag belegondolva: a legokosabb szavazásom volt. Ha akkor a Fidesz nem veszít, létrejön a ciklusonkénti egészséges csere a magyar társadalom oldalai között, s nem alakul ki a kölcsönös kiéheztetéssel megalapozott engesztelhetetlen gyűlölet-inga, amely szétverte a szerves összetartozást, amire egy nemzet léte és kultúrája alapozódik. 2014-ben a már megrendült egészségű apámat támogattam el a szavazófülkébe, de a magam lakhelyére a II. kerületbe nem fáradtam el voksolni. Késő estig néztük vele a választási reality show-t, hazafelé tőle megálltam a Jókai utcai pártszékház előtt, hogy tanúja legyek, a szánalmas Összefogás tagjai hogyan hagyják el kudarcuk színhelyét, de csak Fodor Gábor szőke haja villant meg, amint egy taxiba vágta magát. A Fideszre többet nem szavazhattam, mert nem érdekli a kultúra. (L. Simon László barackmagos ügyeihez nem értek, de tény: ő volt az utolsó a kormányzatban, aki értette, s elkötelezetten támogatta az irodalmat.) Az új alkotmány preambuluma, s a hozzákapcsolódó Gábriel-szobor ezt nem tette lehetővé. Ez egy mélyebb sebgyógyítás ellehetetlenítése, ahogy a zéró antiszemitizmus hirdetése is az. Ugyanakkor.
A bűz köztünk marad
Ugyanakkor, jár, sőt: jól jár a villamos. Egy ifjúkori mesteremtől vettem a metaforát, hogy egy rezsimben azt kell nézni, hogy működik-e, s milyen pontossággal a villamos. Ez mélyebb és összetettebb képet nyújt a rendszer működéséről, mint a jelszavak, jogok, vagy akár a kultúra foka. A villamos a NER-ben feltűnően jól működik, ezt nem érdemes vitatni. Sőt: félő, egy rezsimváltás során nagy zavarok állnának be a villamosok menetrendjében, mert az ellenzékről, enyhén szólva, nem süt a szakértelem.
De – épp a Népszavában fejtettem ki, első, politikainak is tekinthető (én nem tekintem annak) cikkemben ("Totem és trauma") - egyre elviselhetetlenebb a villamoson utaznom. A villamos büdös – a sorosozó és migránsozó plakátok okádta gyűlölet rendre kilendít a komfortzónámból. Jól működő villamos vagy ez a fojtogató légkör állandósulása? Ez volt számomra a 2018-as választások tétje, amit nem bízhattam másra. Melyik párt képvisel engem? Még szerencse, hogy van egy. Amelytől az indulatok felkorbácsolásának tobzódásában félig hajlandó lettem volna elpártolni, s a kidekázott átszavazásokhoz csatlakozni. Az interneten terjesztett számítások Ungár Péter LMP-s jelöltet tanácsolták körzetemben tévesen), amire nehéz volt rávenni magam, a Momentum-táborbeli, lemeztelenítően jellemző viselkedése miatt. Szüleivel jó viszonyban voltam; Andrással még a Huszár Tibor vezette szociológiai tanszékről, Schmidt Máriával pedig nemcsak együtt fogtam a Múlt és Jövőbe, de az ő ötlete volt, hogy ezt a már idős nemzedék körében bejáratott nevet vegyük fel. Azonban egy interjú – amelyben Vona az LMP-vel képzelte el a kormányzást - visszatántorított, hogy besétáljak a csapdába.
Az ideiglenes lakóhelyemről a bejelentett választókörzetembe a Móricz Zsigmond körtérről egyenesen – és kényelmesen, nem átszállva a Moszkva/Széll Kálmán téren – vitt el a villamos. A Feneketlen tónál felszállt egy - gondolom – elvált apa, mert a mamát mentek meglátogatni, 6 és 8 évesnek látszó gyerekeivel. A kisfiúk olvasási stúdiumaik elején járhattak, a megállókban vicsorgó – hol migránsozó, hol sorosozó - plakátokat rendre hangosan felolvasták. „Soros György a nyakunkra akarja hozni a migránsokat”, „Szemét banda, gyűlölnek bennünket, magyarokat” - ugye, Apu? A papa ingatta a fejét és csak azt kérdezte fiaitól, leszálljanak-e a Délinél egy pizzára, vagy folytassák az utat a mamához? (Miért nem kérdeztem ki a papát? Hogy látja mindezt a gyerekei szempontjából? A 100 évre kigyógyíthatatlan károkozást, ami most érte a fiúcskák agyát. Mert a büdös köztünk marad, ha le is szedik a plakátokat.) Húsz percre rá, fülkém forradalmi magányában mohón húztam be a Kétfarkúakat egyéniben és listán. (Legalább a kórházakba belopott szappan és WC-papír árát nem kell visszafizetniük.)
Azonban a színem (előtte is, utána is az orrom alá dörgölte a környezetem, hogy elvesztegettem a voksomat) így belevegyült a narancsszín tengerbe. Nem tudok kiválni a környezetemből. Nem tudok? Lehet, a történetem azt bizonyítja, hogy a szín – itt és most – nem mond el viselőjéről semmit.
Talán ez a tudás a záloga a valahai színváltásnak is.
