Két nappal a magyarországi választás után a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesületével elmentem az ausztriai Lichtenwörthbe, hogy körülnézzek az egykori koncentrációs lágerben, amelynek épületei ma is állnak. Úgy gondoltam, van még mit tanulnom. Sokat láttam, de nem láttam eleget, és történelmi-irodalmi műveltségem hézagos. Bővítenem kell ismereteimet azzal kapcsolatban, hogy az országból, a nemzetből és a magyarságból hatalmi szóval kirekesztett embertársainkon hogyan szokás elégtételt venni.
Lichtenwörth Budapesttől nagyjából 250 kilométerre van, nyugodt, derűs, csöndes kistelepülés. A vészkorszakban Mauthausen egyik melléktáboraként egy itteni gyárépületben alakítottak ki egy lágert, ahol több mint kétezer zsidó nőt és száz-százötven zsidó férfit tartottak fogva. Közülük alig négyszázan élték túl.
Budapestről autóbusszal mentünk, pár óra alatt odaértünk, sokkal hamarabb, mint annak idején Mira, akit 1944-ben gyalog hajtottak odáig az óbudai téglagyárból. Mira néni ma 91 éves szépasszony, szellemileg friss, testileg egészséges, szóval remekül tartja magát, olyannyira, hogy utazás közben az ő kacagásától volt hangos a busz. De 1944-ben még csak 17 éves volt, egy ábrándos kék szemű, gyönyörű szép leány, akin egy nap elégtételt vett a hatalom, mert Mirának volt szerencséje anyai részről vajdasági, apai részről pedig erdélyi gyökerű magyar zsidó családba születni. Imádta az életet, imádta a táncot, szteppelni a legendás Feleki Kamilltól tanult.
Mirát a nyugatra vezetett halálmenetek egyikében hajtották az osztrák határ felé a magyar keretlegények. Gönyűnél éjszakára felhajtották őket egy uszályra, és a sikamlós pallóról sokan a Dunába estek. De az őrök nem mentették ki a fuldoklókat. Minek is. Örültek neki, hogy nem kellett rájuk lőszert pazarolni. Mint arra a 14 éves gönyűi kislányra, akinek megesett a szíve az űzött zsidó nőkön, és bátran odament a folyópartra, hogy az éhezőknek egy vekni kenyeret adjon a keresztényi emberszeretet jegyében. Aztán megfordult, és kilépett a tömegből, hogy hazamenjen. De hiába várta otthon az apukája. Az egyik őr azt hitte, hogy a foglyok egyike szökni próbál, ezért a 14 éves gönyűi kislányt bátran hátba lőtte.
Ezt Mira néni mesélte nekünk a gönyűi Duna-parton, ahol az ártatlanul meghalt emberek emlékére egy-egy nárciszt dobtunk a folyóba. A legtöbbje elúszott az árral, de pár szál virág elakadt egy korhadó farönkön – a kis fönnakadás azonban jól jött a tavasznak, mert a sárga szirmoktól a halott fa egyszerre csak virágba borult. Ennek azért megörültem.
A testileg meggyötört, legyöngült, éhező nőknek a magyar-osztrák határon még parancsba adták, hogy ássanak tankcsapdákat, hátha ezek majd megállítják a kelet felől hömpölygő szovjet hadsereget. Majd a halálmenet indult tovább Lichtenwörthbe, amely akkor is ugyanolyan nyugodt, derűs és csöndes kistelepülés volt, mint manapság. Egy használaton kívüli gyárépületben helyezték el őket, a csarnok betonjára terített szalmán aludtak, reggelire 6 centiméter hosszú kenyeret kaptak darabka margarinnal, ebédre egy tányér marharépalevest, vacsorára pedig azt ették, ami a reggel kapott, precízen 6 centiméter hosszú kenyérdarabból megmaradt. Az volt a feladatuk, hogy meghaljanak. Mira a lágerben töltötte be a 18. életévét. A vele együtt raboskodó, nála másfél évvel idősebb nővére azt a születésnapi ajándékot találta ki, hogy a reggelire kapott 6 centiméter hosszú kenyeréből megajándékozza a húgát egy falattal. De Mira nem fogadta el, azt mondta a testvérének, hogy a kenyeredet edd meg az utolsó morzsáig. majd a háború után bulizunk, és ígérem, lesz torta is.
Az egykori láger ma üzemként működik, szóval a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesületével, a mártírok leszármazottaival, családtagokkal voltaképpen egy karosszériás vállalkozás műhelyében álltunk, azon a betonon, ahol a foglyok aludtak. Mira néni megmutatta, hogy az épületben hol volt annak a lágerparancsnoknak a helye, aki dupla adag kenyeret osztott – feltéve, ha előadtak neki egy-egy érdekesebb produkciót. A rabok énekeltek, táncoltak, szavaltak, Mira pedig azt a sztepptudományát adta elő, amit Felekitől tanult. Élni akart. Haza akart menni, mert tudta, hogy várják otthon a szülei. A mostani utunkon azt is elmesélte, hogy a lágerben történt egy igazi csoda: egy állapotos nőnek kisbabája született. A nők összefogtak, és segítettek a kicsinek, amiben tudtak: ellátták ruhával, takaróval, az anyjának meg kenyeret adtak a sajátjukból. A halál fészkében megszületett az Élet. Nehezen hitték el, hogy ilyesmi megtörténhet. Kezdtek úgy tekinteni a jövevényre, mint a Messiásra.
Mira és a testvére túlélte a lágert, de amikor hazaértek Pestre, nem várta őket otthon senki: a megölt anyuka és apuka elszállt az égbe, mint a füst. Mira azonban nem adta föl. Férjhez ment, családot alapított, és csodálatos élete van. Született két unokája, sőt, két dédunokája is.
S hogy mi lett a lágerbéli Messiással?
A kisbaba csak három hétig élt.
De három hét alatt megmutatta, hogy van remény.
