Ha ezt nem is olyan régen leírtam volna, azt hiszem, az ismerőseim orvoshoz küldenek. Ezért Tarlósnak tartozom köszönettel, ugyanis sikerült keresztül vernie a fővárosi közgyűlésben, hogy ismét csavarjanak egyet a parkolási díjakon, és mára drágább legyen a Belváros környékén megállni, mint mondjuk Hágában. Lassan külön térképet kell beszerezni ahhoz, hogy találjon az ember Budapesten egy olyan utcát, ahol még nem sarcolnak az adott kerület emberei. Mindenütt nyomós érvekre hivatkoznak: ha nem így tesznek, jönnek az agglomeráció migránsai (tudjuk, millió szám!), és elfoglalják az ott lakók elől az utcát.
Innen nézve persze ez egy divatos érv, ha nem is éppen szimpatikus, de megszokhattuk már, hogy ellenségre szükségünk van. Kicsiben is, nagyban is. Ne keressünk a hivatalosságok rendelkezései mögött jóindulatot sem, mert ha volna, akkor például a Bécsi úton és a Frankel León már régen ócskavas telepre vihették volna az órákat, mint ahogyan napközben a Rómer Flórison is lámpással kell keresni parkoló autókat.
A tömegközlekedés iránti vonzalmam amolyan kényszer szerelemként indult, de mára elmélyült, tartós kapcsolatba kerültünk. Figyelem a körülöttem tolongó, tülekedő embereket, és rájöttem, hogy kicsiben olyan a villamos, mint az egész társadalmunk. A 6-os villamoson a Moszkva – akarom mondani a Széll Kálmán – tér és az Üllői út között minden közvélemény-kutatásnál mélyebb ismeretekre tehetek szert.
A Margit híd budai hídfője az első „vízválasztó”. Itt szállnak le a jól öltözött, tősgyökeres budai polgárok. Nekik még lelkiismeretük is van, mert a villamosokon egyre gyakrabban megjelenő koldusok látványa sokuk pénztárcáját megnyitja. Ezen a szakaszon szoktam találkozni azzal a fedél nélküliek lapját áruló negyvenes, varkocsos emberrel is, aki egyetlen megállóval sem hajlandó tovább utazni a hídfőnél. A minap egy hölgy a kezébe nyomott egy kerek kétszázast, de nem kérte a lapot. Az árus egy kecses mozdulattal visszacsúsztatta a hölgy táskájába a pénzt. Felháborodottan mondta: hölgyem, nem koldus vagyok, újságárus!
A Jászainál kicsit kopottasabb már a közönség. Sokan csak a Nyugatiig utaznak, a cekkerek el-eltorlaszolják az ülések közti forgalmat, van is ebből vita. Durva beszólásokkal, anyázással törnek maguknak utat a leszállók. A koldusok is mások: szakadt, rongyos öreg emberek és nénikék. Errefelé már nem sok apró gyűlik a pohárkáikba. A Nyugati és az Oktogon között a reggeli órákban a kisiskolások, a nagyobb diákok, a hivatalnokok utaznak. Szinte mindenkinek a kezében telefon, a fülében „dugó” van. Vagy arra merednek, vagy kifelé, a Körút forgalmára. Tőlük nyugodtan dülöngélhetnek az idős, botos emberek is.
Az Oktogon és az Üllői út között az már egy másik világ. A koldusok sem próbálkoznak, inkább a zsebesek, az emberek hangosabbak, a szóváltás gyakoribb. A minap két pofon is elcsattant. Egy ötvenes, fogatlan ember „nevelte” a maga rozzant asszonykáját. Mindenki úgy csinált, mintha észre sem venné. Arrafelé – mifelénk - megesik az ilyesmi. Akár villamoson is.
Mondom, szeretek tömegközlekedni.
