Április 9-én nem egy újabb négyévre ébredtem, hanem annak a tudására, hogy a fennálló rendszer demokratikus úton nem leváltható. Talán már nem is az "egy személyről" szól a történet, hanem a NER-ről; a gépezet nagyobbra nőtt a tervezőjénél. A pesszimisták eddig olyasmit mondogattak, hogy amíg az egy személy lélegzik, a rendszer fennmarad, ám az április 8-i tapasztalat tanítása még talán ennél is tovább megy: a rendszer túléli tervezőjét is.
Hogy ezt milyen eszközökkel érte el, és hogy ehhez mennyire voltak szükségesek a társadalom kádári reflexei, most már mindegy.
Egyetlen kérdésem maradt nyolc évnyi tapasztalat és a beláthatatlan jövő közé ékelődve: hogyan lehet erre praktikusan berendezkedni?
Az értelmiség évekig ostorozta magát (a másikat), mondván: nem tett semmit. Én azonban úgy láttam, hogy amennyire erejéből kitellett, legalább egyénileg mindenki mozgósította saját szellemi erőforrásait egyszer, ötször, harmincszor. Bizonyos időközönként felmagasodott a közösségi indulat hulláma is, ami aztán kéttucatnyi utcai demonstrálóban mutatta meg magát. Születtek cikkek, színdarabok, kiáltványok, regények, vlogok, blogok, műsorok, hosszú éveken át. Hiába.
A fájdalomba fásulás másik klasszikus elkerülőútja lehetne még a külföldre menekvés. Ez azonban, én legalábbis így látom, illúzió. A külföldre menekvésben ugyanis nem az a távolság születik meg, amely a belső konfliktust csitítaná. Távoli kontinensen élő barátom csak még nagyobb aggodalommal figyeli az itthoni eseményeket. Jobban nem érzi magát, legfeljebb tehetetlenebb az itthon maradókhoz képest.
Bárhogy töröm a fejem, nem marad más praktikus megoldás, mint a befelé menekvés. Félreértés ne essék, nem struccpolitikáról beszélek, csak a mérték kialakításáról: mennyire engedjük meg magunknak a tudat fájdalmát. Nem elfordulni kell a lassan magába roskadó környezettől, csak beékelni egy csiszolt üveget, vagy még inkább: eltávolodni tőle – jobb híján – befelé. A látvány így megmarad, de már csak annyira, mint amennyire a fordított távcső mutat apró panorámaképet a tűzvész pusztította tájról. Aki egzisztenciájából, társadalmi kötelmeiből adódóan kitettebb a hatásoknak, annak ez persze még nehezebb, de talán szükségesebb is.
Az a szerény javaslatom, hogy tekerjük le a rádiót, kapcsoljuk ki a tévét. A fontos események kis spéttel úgyis elérnek, az állandó hírfogyasztás viszont csak a csömört, a naponként megújuló döbbenetet és fájdalmat táplálja: a gyászt.
Sokkal kényelmesebb persze nem lesz ez a tudatépítmény sem: látni fogjuk a civil szférát felzabáló tarlótüzet, az egészségügy és az oktatás megmaradt romjainak a pusztulását, a jogrendszer roskadozó intézményének porig rombolását, és mindezek fölött a fantasztikus disztópiákból ismert alternatív valóság kiépülését.
Ám ha teszem a napi teendőmet, amire a hivatásom kiválasztásakor felesküdtem, ha pontosan tudom, ki vagyok és mik a belső viszonyaim, megőrizhetem az integritásomat. Talán érdemes nem följebb emelni a szemhatáromat az éppen elvégzendő feladatomnál. Így a pillanatok sora kis szerencsével életpályává állhat össze, mindössze a háttéresemények nagyobb panorámájú képkivágatán nem függ a tekintetem. Persze tudok majd róla. Csak próbálok nem oda hallgatni. Mint ahogy a megkínzott is valami távoli belső pontra koncentrál az ütlegek közben.
