Az elmúlt év végén hivatalosan is megszűnt egyesületnek lenni a Régi Nemzetesek Társasága. Történt ugyanis, hogy a Magyar Nemzet egykori - a 2000-es fideszes fordulatot megelőzően ott dolgozó - munkatársaiból alakult civil szervezet nem volt képes tovább állni azokat a csapásokat, amelyekkel a kormány a számára gyanús szervezeteket sújtotta. Visszaminősült hát asztaltársasággá, mondván, ha muszáj, hát így is lehet őrizni a szélsőségektől tartózkodón konzervatív, polgári újságírás hagyományait.
Rendszerváltás utáni történelmünkről igen sokat elmond, hogy hány ilyen asztaltársaság működhetne ma Budapesten. Lehetne RNT-jük már a Fideszt ellenzékben és kormányon is kiszolgáló nemzeteseknek, mától pedig azoknak is, akik a G-napot követően, Simicska Lajos politikai ambícióihoz igazodva készítették el napról napra az újságot. Ha valóban a szerdai az utolsó lapszám, ezekkel a fordulatokkal együtt zárul le egy nyolc évtizedes történet.
Pethő Sándor lapja szimbólum volt abban az öt évben, amikor a hazai nagytőkések pénzéből antifasiszta alternatívát mutatott fel a mindinkább jobbra tolódó országban. Szimbolikus szerepet vitt a Nemzet a rendszerváltás előtti esztendőkben is, amikor életet lehelve a Hazafias Népfront lózungjába szisztematikusan tágította a párt információs monopóliumának határait. Nem véletlen, hogy 1991 őszén ebben a szerkesztőségben zajlott le az a mindmáig példátlan sztrájk, melynek során saját integritásáért, a kormánybefolyás ellenében állt ki az újságírók közössége.
Az a tény, hogy a választások utáni második napon Simicska Lajos a Magyar Nemzet megszüntetése mellett döntött, az elmúlt negyedszázadról fest tragikus képet. Azt mutatja, hogy a sajtó hatalmi ágból mára kopottas rekvizitté vált a politika cirkuszában, s hogy kár is abban reménykedni, hogy a piac (értsd: az igazságra kíváncsi olvasó és a reklámozni, nem pedig a hatalommal jóban lenni kívánó hirdető) el akar tartani egy lapot. A Magyar Nemzet, amely ugyancsak a magyar kulturális örökség kitüntetett része volt, a Népszabadság sorsára jutott.