Tudtam, hogy nem tudunk észrevétlenek maradni. A szemem sarkából már láttam, hogy közelít egy fekete ruhás alak, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, amíg lehetséges volt. Amikor hallótávolságon belülre ért, már nem lehetett. Udvarias, ámde határozott hangon afelől érdeklődik, mégis mit csinálunk itt. Fényképezünk, mondom dideregve, mintha nem lenne egyértelmű abból, hogy a fotósnál egy hatalmas fényképezőgép, a férjemnél egy vakuernyő van, én pedig háttal a pályának pózolok.
Erről neki senki sem szólt, ingatja a fejét, márpedig ő a biztonságiak főnöke, és ha ő nem tud valamiről, akkor azt a valamit egyszerűen nem szabad. Pláne nem, ha a pálya is látszik a háttérben. Csak elmosódottan, próbálom nyugtatni, de hajthatatlan. A jogok. A klub. Meg a rend. Az ujjaim jéghidegek a hártyavékony blúzomon átsüvítő széltől, de próbálom előkeresni az emailt, amelyben egyeztettem a klubbal, hogy portrékat készítenének rólam a szombati meccs második félidejében. A biztonsági őr közben személyes történetekkel szórakoztat, és figyelmeztet, hogy vegyem fel a kabátomat, mert az ugyan lehet, hogy most el fog innen zavarni – magam is láthatom, hogy alattunk egy lezárt lelátó van –, de azt azért nem akarja, hogy tüdőgyulladást kapjak.
Az engedélyemet látva megenyhül, figyelmét az alattunk fogócskázó gyerekekre irányítja. Mire elkattintjuk az utolsó képkockákat ebből a beállításból, ő huszáros rendbe sorakoztatja a kisfiúkat, és elmagyarázza, hogy ez a rész veszélyes, menjenek máshová fogócskázni. A gyerekek jobbnak látják arrébb állni, így az őr visszatér hozzánk, és pontról pontra elmondatja a terveinket. Hogy mikor mennénk fel a lelátóra és milyen szögből szeretnénk fotózni. Amikor megtudja, hogy a lefújás előtt még át is kellene öltöznöm, akcióba lép.
Mert az kizárt, hogy a hármas sípszó előtt felmenjünk a tribünre, de az legalább ennyire kizárt, hogy én a vécében öltözzem át. Azt ő nem engedi, és kész. A lábamra néz: piros tűsarkú van raktam, nem a legoptimálisabb viselet. Mire észbe kapok, a férfi belém karol, és már megyünk is lefelé a stadion tövében a töltésen. Biztosan tart, nehogy elcsússzak. Körülöttünk bámuló szurkolók: vajon mit követtem el, hogy a biztonságiak főnöke személyesen távolít el a létesítményből? Ezt kéne lefényképeznetek, kiabálok hátra a férjemnek, aki annyira nevet, hogy alig bír utánunk jönni a vakuernyővel.
Az őr bevezet egy fűtött helyiségbe, és a lelkére köti a büfésnek, hogy hagyjanak nyugodtan átöltözni, engedélyem van. A lefújás után felenged a lelátóra, és megkérdezi, mennyi időre van szükségünk – csak hogy ő ennek tükrében szervezze odalent a pálya körüli teendőket. Amikor mindent pontosan leegyeztetünk, elindul a dolgára, mi meg néhány másodpercig bambán nézünk utána. Távoztában nyomatékosan hozzáteszi: amikor ő végez, akkor mindenki végez. Bólogatunk.
Nevethetnékem támad. Nem rajta, hanem miatta: ha most nem kellene fényképeznünk, most csak ülnék és nézném, ahogy dolgozik. Elképzelném, hogy ezt nagyban is lehet.