Nem állíthatnánk, hogy mostanság biztató folyamatok garmadája jellemezné az Európai Uniót. Franciaországon sztrájkhullám söpör végig, amely ha nem ér véget, meggyengülhet Emmanuel Macron hatalma. Angela Merkel újabb nagykoalíciója márciusban megalakult ugyan, ám a kancellár nem lehet nyugodt: támadást indított ellene a CDU konzervatív szárnya, ráadásul a menekültcsaládok egyesítésével kapcsolatos vita odáig fajult a Keresztényszociális Unió és a szociáldemokraták között, hogy a szeptemberi bajor tartományi választásra készülő CSU a kabinetből való kilépéssel fenyegetőzött.
Ám nem csak a „tengelyországokban” akadnak gondok. Csehországban csütörtök este kudarcba fulladtak a koalíciós tárgyalások a populista ANO és a szociáldemokraták között, így megmaradt az elvi esélye annak, hogy Milos Zeman elnök addig-addig ügyeskedik a háttérből, amíg Andrej Babis kinevezett miniszterelnök a szélsőjobboldali Szabadság és Közvetlen Demokrácia (SPD) nevű párttal szövetkezik. Olaszországban is aggasztóan alakulnak az események, hiszen Brüsszel szempontjából a lehető legrosszabb forgatókönyv valósul meg, ha a bevándorlásellenes, jobboldali radikális Északi Liga a populista Öt Csillag Mozgalommal (M5S) lép koalícióra. S akkor még nem is szóltunk a Brexit miatti kavarodásról.
Lehet-e egyáltalán esély az EU túlélésére ilyen derűlátásra kevéssé okot adó időszakban? Még ebben a helyzetben is akadnak biztató jelek. Németországban az SPD népszerűsége ha lassan is, de emelkedik, Franciaországban a többség egyetért Macron reformjaival, Prágában Babis azt közölte, nem szövetkezik a szélsőjobbal, Olaszországban pedig a liga sem annyira radikális, mint pár hónapja. Reménykedjünk abban, hogy senki nem akarja felrobbantani az EU-t, nem kíván hadat üzenni Brüsszelnek. Bízzunk abban, hogy mindenki belátja: a fantomharcoknak csak vesztesei lehetnek.
