A Francia Szocialista Párt gyorsan fogyatkozó tagsága már megválasztotta az új vezetőjelöltet. Az 50 éves Olivier Faure-t a szombaton és vasárnap tanácskozó kongresszus küldötteinek kell megerősíteniük tisztségében. Utána hősies erőfeszítéssel nekifoghat szinte lehetetlen vállalkozásának, hogy életben tartsa a mozgalmat. Elődjétől ugyanis lehetetlen helyzetet örökölt. Francois Hollande - a párt utolsó, a tavaly májusi választásig hivatalban államfője - aktív államférfiként eleve megbukott. Ügyetlenül átengedte a terepet a középpártot megteremtő Emmanuel Macronnak, aki tavaly biztosan győzött, s ezzel csaknem a feledésbe száműzte a szocialistákat.
Egy nagy hagyományú párt léte kérdőjeleződött meg ezzel. Azé a párté, amely 1905-ös alapításától egy és negyed évszázadot töltött az országos politika élvonalában, s olyan neves államférfiakat adott országának, mint a legendás Léon Blum, Guy Mollet, és mások. Még a hét évtizede fönnálló Ötödik Köztársaságban is állandó parlamenti és közéleti fogalom maradt a rövidített nevű PS, noha csupán egyetlen köztársasági elnökének, Francois Mitterrandnak sikerült két cikluson, vagyis 14 éven át megmaradnia az államfői poszton. Ám politikusi gárdája országos elismertséget szerzett. Nemcsak Franciaországban hanem egész Európában nagyra becsülték Michel Rocardt, Lionel Jospint, vagy az uniós szellemiséget ápoló Jacques Delorst. A már majdnem 93 éves politikus 68 éves lánya, Martine Aubry, Lille tekintélyes polgármestere egyébként döntő fontosságú szerepet játszott az utóbbi időben is, amikor előkészítették a párt jövőjét mentő kísérleteket.
Kétségtelen tény, hogy a XXI. század első évei Európában nem túlzottan kedveznek a szociáldemokrata, szocialista mozgalomnak. A brit szigetországban lényegében nyoma veszett a konzervatívokkal váltásban kormányzó Munkáspártnak, a Labournek, amelynek egykori vezetője, Clement Attlee ugyancsak felejthetetlen történelmi figura volt. Nem szólva a legendás Willy Brandtról, akinek német pártja a legutóbbi parlamenti választás után a francia szocialistákhoz hasonló eltűnés veszélye fenyegette. Ám őket - ki tudja, mennyi időre még - megmentette Angela Merkel taktikai húzása, az újabb nagykoalíció.
A párizsi sajtó nemzetközi rangú vezető napilapjai, a Le Monde és a múltja után demokratikus jellegét féltékenyen őrző konzervatív Le Figaro jelentőségéhez mérten foglalkozik a szocialisták fájdalmas helyzetével. Az igényességükre kényes heti magazinok, a Nouvel Obs és a L’Express is hasonlóképpen elemző cikkekben tartják napirenden a PS haláltusáját, amelyet egyáltalán nem tekintenek mellékes eseménynek. André Ropert történésznek a L’Expressben szerényen „blognak” titulált „Az európai baloldal jövője” című dolgozata abból indul ki, hogy az 1789-es francia forradalom hitvallása, az emberi jogok nyilatkozata ugyan örök érvényű, az idők azonban változnak. A friss „hajótörések” egyáltalán nem foghatók föl úgy, hogy az eszmerendszernek hirtelen nyoma vész, a baloldal nem múlt ki végérvényesen. A Le Monde-ban pedig a vezető belpolitikai elemző, Gérard Courtois már írásának címében félreérthetetlenül utal rá, hogy az új pártvezetőre az újjáépítés „szédületes feladata vár”.
Az biztos, hogy, Olivier Faure-nak - harminc éves mozgalmi múltjával a tarsolyában - most a nulláról kell indulnia, ha megválasztják. Már akkor kivérzett párt sorakozott föl mögötte, amikor jelölték a szocialisták első emberének. Azt senki sem hiheti, hogy néhány hónap alatt új eszméket lehet kialakítani. Hollandenak abban igaza volt, hogy a mozgástér „egérlyuknyi terjedelmű”, semmi biztató nincs arra, hogy gyorsan eredményre lehet jutni. Sokkal valószínűbb, hogy a szocialista párt tovább marginalizálódik, s így egy ideig meghúzódhat a politikai szféra peremén.
