A magamfajta firkászéletű, léha, literátus embernek ritkán adatik olyan írásbéli szabadsága, amilyen a mai nappal ezeken a hasábokon rámköszöntött: arról van szó, hogy írhatok én most bármit, a kedvetlen olvasót kizárólag a holnapi választás érdekli, és ha egy cikk elején kiszúrja, hogy az nem a holnapi választásról szól, akkor mérgesen továbblapoz, és keres magának egy olyan írást, amely a politikai addikcióját kielégíti.
Ez a tárca nem a holnapi választásról fog szólni.
Most, hogy a kedves olvasó abbahagyta ennek a tárcának az olvasását, voltaképpen bármiről írhatok, úgysem olvassa senki – kivéve a Szép Szó szerkesztőit, egyes munkatársait és a lap korrektorait, akik ezt az írást muszájból kénytelenek elolvasni, pedig alighanem őket is csak a holnapi választás érdekli. Úgyhogy nyugodtan elárulhatom – úgysem tudja meg senki –, hogy az elmúlt hetekben szokás szerint sokkal több időt töltöttem könyvek és festmények, semmint emberek társaságában, mert a könyveknek és a festményeknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy nem adnak ki hangokat. A zajok háromszoros erővel zavarnak, a legkisebb zaj is sérti a fülemet, gyakran nem tudok színházba menni, a koncertekről pedig előadás közben kell elmenekülnöm. De olvasás közben nem szoktam emberekkel találkozni, hiszen otthon olvasok, és egyedül élek.
Mivel kortárs magyar írókat olvastam, róluk fogok most írni, nem pedig a holnapi választásról, és roppant fölszabadító érzés, hogy ezt a cikket a föntebb említett kivételektől eltekintve nem olvassa a kutya sem, tehát maguk az érintett írók sem, így tehát nem fognak megsértődni rám. Mert egyes írók igen érzékeny és sértődékeny emberek: ha őszinte velük az ember, akkor az a baj, ha nem őszinte, azt meg azonnal kiszúrják. De az se megoldás, ha nem beszél az ember az új könyvükről, mert a hallgatást is véleményalkotásnak veszik. Mivel a kortárs magyar írók többsége vélhetően csak a holnapi választással foglalkozik, és ennek a cikknek az olvasását már a legelején abbahagyta (pláne, ha el se kezdte, amikor meglátta a nevemet), nyugodtan írhatok most egy olyan Ex librist, amilyet az Élet és Irodalomban szoktam, igaz, soha nem parlamenti választások előtt. És nyugodtan megírhatom, hogy kéziratban megkaptam Kálmán Gábor megjelenés előtt álló új könyvét, az a címe, hogy Janega Kornél szép élete, s habár még nem végeztem vele, az eddigiek alapján igen jónak tűnik. Kálmán Gábor egyszer Bródy Sándor-díjat kapott, ami nekem azért fontos, mert Egerben születtem, ott, ahol Bródy Sándor, és ez nekem mindig fontos volt, annak ellenére, hogy Bródytól csak a Rembrandt-novelláit szeretem. De hát kit érdekel éppen most, a holnapi választás előtt, hogy Kálmán Gábornak új könyve jelenik meg, és kit érdekel, hogy Rembrandt a világ a legnagyobb festője? Ha ökörködni akarnék, azt mondanám, hogy nekem ő a festészet Bach-ja – ez eléggé rossz poén, szerencsére nem olvassa senki, amit írok, szóval mindegy, mert mindenki megbolondult, kizárólag a holnapi választási esélyeket latolgatja, pedig történjen bármi, Rembrandt képeit április 8-a után is évtizedekig nézegethetjük majd, ellentétben a gyalázatos választási plakátokkal, amelyek szemétteleppé változtatták az országot.
És elmondhatom azt is, hogy a kampányban újraolvastam néhány novellát Jászberényi Sándortól, és bátran kijelenthetem, hogy nekem a mostani középgenerációból Cserna-Szabó András és Jászberényi a két kedvenc novellistám, pedig távolabbi világokat el sem tudok képzelni. Ráadásul Cserna-Szabó igen kedves ember, melegszívű, és valahogy görcstelen, úgy értem, nem feszül meg ettől az egész íróságtól, amitől egyes írók meg szoktak feszülni, és olyan izomlázat kapnak, hogy görcsösen írnak. Vele ellentétben Jászberényi sokak számára kellemetlen ember, nem értik, hogy mit csinál ezzel az örökös militáns izével, pedig aki közelebbről ismeri, nagyon jól tudja, hogy igen kedves, melegszívű ember. És elmondhatom azt is, hogy a héten fejeztem be Szív Ernő tárcasorozatát, a fecsegő potyautast, eddig nem ismertem ezt a rovatát, de most egy délután elolvastam az egészet, és kitörő örömben részesültem.
És végül el kell újságolnom, hogy a napokban végeztem Gerlóczy Márton tavalyi regényével, az Altatóval, ami az eddigi legjobb könyve, kimagaslóan remek regény, szerintem eddig ilyen jót még nem is írt. Nem is értem, hogy miért nem kapott rá József Attila-díjat – de én idén neki adtam volna a Békés Pál-díjat is. Figyelem, nem a díjak fontosak, hanem a könyvek. Az Altató fontos könyv. Még szerencse, hogy ezt a cikket most ő sem olvassa, mert annyit válaszolna, hogy leszarom, hogy neked mi a fontos. És az is szerencse, hogy ezt a cikket Jászberényi sem olvassa, mert ő sem szereti a dicsérő szavakat. Úgy zokon venné, amit írtam róla, hogy meghívna lakmározni, aztán pusztán barátságból fejbe lőne. Ami amúgy eléggé jó téma lenne – kár, hogy utána csak ő tudná megírni. Igaz, az aztán micsoda írása lenne! A helyében persze kicsit várnék a közléssel – a holnapi választás miatt még a hírekbe sem kerülnénk be vele.
