Vajon veszélyben van-e a demokráciánk? Soha nem gondoltuk volna, hogy ezt a kérdést valaha is fel fogjuk tenni. Tizenöt éve vagyunk kollégák; együtt gondolkodunk, írunk és tanítjuk a diákjainkat arról, hogy miként vall kudarcot a demokrácia másutt és más időkben – gondoljunk a sötét 30-as évekre Európában, vagy az elnyomás korára Latin-Amerikában az 1970-es években. Évek óta tanulmányozzuk az elnyomás új formáit, amelyek a világ különböző pontjain ütik fel a fejüket. Jószerivel szakmai megszállottság dolga, hogy tanulmányozzuk a kérdést, hogyan és miért halnak meg a demokráciák.
Ám most abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy a saját országunkkal kell foglalkoznunk. Az elmúlt két évben azzal szembesültünk, hogy országunk politikusai olyanokat mondanak és tesznek, amelyek példa nélkül állnak az Egyesült Államokban, ám – ahogy korábban megtanultuk – más országokban a demokrácia közelgő válságának az előhírnökei. Sok más amerikaihoz hasonlóan már attól rettegés fog el bennünket, ahogy próbáljuk nyugtatgatni magunkat, mondván az nem lehet, hogy a dolgok ennyire rosszra forduljanak. Igaz, tudjuk, a demokráciák mindig is törékenyek, de amelyikben mi élünk, eddig valahogy mindig sikerült legyőznie a gravitáció törvényét. Alkotmányunk, népünk szabadságba és egyenlőségbe vetett hite, a történelem folyamán kialakult erős középosztály, a gazdagság és az oktatás magas szintje, a nagy és sokszínű magánszektor – mindezek megóvnak bennünket a demokráciának attól a fajta összeomlásától, amelyre sok más helyen sor került.
Mégis tele vagyunk aggodalommal. Az amerikai politikusok némelyike manapság ellenségként tekint az ellenfeleire, megfélemlíti a szabad sajtót és azzal fenyegetőzik, hogy nem fogadja el a választások eredményét. Ezek az emberek igyekeznek meggyengíteni demokráciánk intézményi bástyáit, ideértve a bíróságokat, az állambiztonsági szolgálatokat és az etikus magatartás betartásának ellenőrzésére hivatott hivatalokat. Tarthatunk attól, hogy az amerikai államok, amelyeket Louis Brandeis, a nagy jogász a "demokrácia laboratóriumaiként" ünnepelt, inkább az autokrácia laboratóriumai lesznek, mert a hatalmon lévők átírják a választási törvényeket, újrarajzolják a választói körzeteket, sőt sokaktól még a választójogot is megvonják, csak hogy megőrizzék a hatalmukat. Végül 2016-ban, első ízben az Egyesült Államok történetében egy olyan embert választottak meg elnöknek, akinek korábban semmilyen közszolgálati tapasztalata nem volt, nem túlzottan elkötelezett az alkotmány előírásai iránt, viszonyt egyértelműen autokrata hajlamokkal rendelkezik.
Mit jelent mindez? Lehetséges lenne, hogy amit magunk előtt látunk, az a világ első és legsikeresebb demokráciájának hanyatlása és bukása? (...)
A hidegháború idején négy demokratikus rendből háromnak államcsíny vetett véget. Így ért véget a demokrácia Argentínában, Brazíliában, a Dominikai Köztársaságban, Ghánában, Görögországban, Guatemalában, Nigériában, Pakisztánban, Peruban, Thaiföldön, Törökországban és Uruguayban. Nem olyan rég, 2013-ban államcsíny döntötte meg Muhammad Morszi elnök hatalmát Egyiptomban, valamint Yingluck Shinawatra thai miniszterelnökét 2014-ben. Ezen esetek mindegyikében a demokrácia összeomlása látványos körülmények között ment végbe - katonai erő és kényszerítés révén.
Ám más módja is van a demokrácia felszámolásának, ami kevésbé drámai, de nem kevésbé romboló. A demokráciák halálát nem csupán tábornokok, de a választott vezetők is előidézhetik; elnökök vagy miniszterelnökök, akik épp azt a folyamatot rombolják le, amely révén hatalomra kerültek. E vezetők némelyike nem vesztegeti az időt és gyorsan felszámolja a demokráciát, ahogy Hitler tette Németországban 1933-ban, nem sokkal a Reichstag felgyújtását követően. Gyakoribb azonban a demokrácia lassú, alig látható, lépésről lépésre történő leépülése. (...)
Manapság így halnak meg a demokráciák. A leplezetlen diktatúrák – amilyen a fasizmus, a kommunizmus vagy a katonai uralom – a világ nagy részén kihaltak. Ritkán találkozunk államcsínyekkel vagy a hatalom erőszakos megragadásának más formáival. A legtöbb országban rendszeresen tartanak választásokat. A demokráciák mégis meghalnak, de más módon. A hidegháború vége óta a demokrácia bukását a legtöbb esetben nem a tábornokok és a katonáik idézik elő, hanem maguk a választott kormányok. Chávezhez hasonlóan választott vezetők ásták alá a demokratikus intézmények működését Grúziában, Magyarországon, Nicaraguában, Peruban, a Fülöp-szigeteken, Lengyelországban, Oroszországban, Sri Lankán, Törökországban és Ukrajnában. A demokrácia visszaszorítása manapság a szavazófülkékben kezdődik.
Az összeomláshoz vezető, "választásokkal kikövezett" út veszedelmesen csalóka. A klasszikus államcsínyek során, ahogy Pinochet Chiléjében is, a demokrácia egy pillanat alatt véget ér és a dolog mindenki számára egyértelmű. Az elnöki palota lángra lobban, az elnököt megölik, börtönbe vetik, vagy száműzetésbe kényszerítik. Az alkotmányt felfüggesztik, vagy a szemétládába dobják. A "választásokkal kikövezett" úton semmi ilyesmi nem történik. Nincsenek tankok az utcán. Az alkotmány és a többi, névleg demokratikus intézmény a helyén marad. Az emberek továbbra is az urnák elé járulnak. A választott autokraták fenntartják a demokrácia látszatát, miközben megfosztják a lényegétől.
A demokrácia aláásására irányuló kormányzati lépések "jogszerűek" abban az értelemben, hogy a törvényhozás jóváhagyásával születnek, a bíróság pedig nem emel kifogást ellenük. Még az is előfordul, hogy ezeket az intézkedéseket úgy tálalják, mint amelyek a demokrácia "jobbítását" szolgálják; legyen a bíróság hatékonyabb, szorítsuk vissza a korrupciót, vagy tisztítsuk meg a választás folyamatát. A lapok is megjelennek, de vagy megvásárolják őket, vagy öncenzúrát kényszerítenek rájuk. A polgárok továbbra is bírálhatják a kormányt, de válaszul nem ritkán adó- vagy más jogi természetű nehézségek között találják magukat. Ez növeli a zavart a lakosság körében. Az emberek nem azonnal fogják fel, mi is történik. Sokan továbbra is azt hiszik, demokráciában élnek. (...)
Mivel nincs egyetlen pillanat – államcsíny, rendkívüli állapotok kihirdetése, vagy az alkotmány felfüggesztése – amikor a rezsim mindenki számára nyilvánvalóan "átlépi a határvonalat", ami a demokráciát elválasztja a diktatúrától, semmi nincs, ami megkongatná a vészharangot a társadalom számára. Azokat, akik elítélik az állam túlkapásait, túlzással vádolják, vagy azzal, hogy farkast kiáltanak. Sokak számára a demokrácia leépülése jószerivel észrevehetetlen.
Mennyire fenyegeti az amerikai demokráciát a lecsúszásnak ez a formája? Természetesen igaz, hogy a mi demokráciánk alapjai erősebbek, mint amivel Venezuelában, Törökországban vagy Magyarországon találkozhatunk. De vajon elég erősek-e?
Hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést hátra kell lépnünk a szalagcímek és a "breaking news" világából; nagyobb rálátásra van szükségünk, le kell vonnunk a tanulságokat más országok és történelmi korok tapasztalataiból. Más válsággal küzdő demokráciák tanulmányozása megkönnyíti számunkra, hogy megértsük azokat a kihívásokat, amelyek a mi demokráciánkat fenyegetik. Például más országok történelmi tapasztalatai alapján kidolgoztunk egy tesztfélét, amelynek a segítségével azonosíthatjuk a potenciális autokratákat még az előtt, hogy hatalomra kerülnének. (...) Ennek az összehasonlító módszernek a segítségével arra is fény derül, hogy a választott autokraták szerte a világon mennyire hasonló stratégiákat alkalmaznak, hogy aláássák a demokratikus intézményeket. Ahogy e mintázatok feltárulnak előttünk, az összeomláshoz vezető lépések is sokkal egyértelműbben azonosíthatók és könnyebb a harcot is felvenni velük. Ha meg akarjuk védelmezni az amerikai demokráciát, tudnunk kell, hogy más országokban az állampolgároknak hogyan sikerült ellenállniuk a választott autokratáknak, vagy éppen tragikus módon hogyan vallottak kudarcot.
Tisztában vagyunk azzal, hogy szélsőséges demagógok időről időre minden társadalomban, még az egészséges demokráciákban is megjelennek. Az Egyesült Államoknak is bőven kijutott ezekből, gondoljunk Henry Fordra, Huey Longra, Joseph McCarthy-ra és George Wallace-ra. A demokrácia lényegi próbája nem az, hogy ilyen emberek megjelennek-e, hanem hogy a politikai vezetők és a főleg a politikai pártok képesek-e megakadályozni, hogy az ilyenek hatalomra jussanak, például úgy, hogy nem engedik őket a pártok fő áramának a közelébe, nem támogatják és nem is közelednek hozzájuk és ha kell, a politikai ellenfelekkel is összefognak támogatandó a demokratikus jelölteket. A populista szélsőségek elszigeteléséhez politikai bátorságra van szükség. Ha a hagyományos pártok félelemből, opportunizmusból vagy hibás számításból lehetővé teszik, hogy a szélsőségesek elfoglalják a centrumot, a demokrácia veszélybe kerül.
Amikor aztán a potenciális autokraták hatalomra kerülnek, a demokrácia egy második kritikus próba elé kerül: vajon az autokrata vezető képes lesz-e aláásni a demokratikus intézmények működését, vagy azok fogják kordák közé szorítani őt? Az intézmények önmagukban nem elégségesek, hogy megfékezzék a választott autokrata vezetőt. Az alkotmányt meg kell védeni – ez a politikai pártokon, a magukat megszervező állampolgárokon és a demokratikus normákon múlik. Erőteljes normák hiányában az alkotmányos fékek és ellensúlyok nem képesek betölteni a demokrácia védelmezőinek szerepét úgy, ahogy mi azt látni szeretnénk. Az intézményekből fegyverek lesznek, és az intézmények felett az ellenőrzést megszerzők hatékonyan forgatják ezeket a fegyvereket azokkal szemben, akik ilyen ellenőrzéssel nem rendelkeznek. Ez a módja annak, ahogy a választott autokraták aláássák a demokráciát: saját embereikkel töltik fel és fegyverként használják a bíróságokat és más független szervezeteket, megvásárolják a médiát és a magánszektort (vagy elnémítják őket), újraírják a politikai szabályokat, hogy a pálya feléjük lejtsen. Az autoriter rendszerekhez vezető, "választásokkal kikövezett" út tragikus jellemzője, hogy a demokrácia gyilkosai magukat a demokratikus intézményeket használják – fokozatosan, körültekintően, akár jogszerűen is – a piszkos munka elvégzésére.
Fordította: Felcsuti Péter
(How Democracies Die, By Steven Levitsky and Daniel Ziblatt, Crown 2018. A két harvardi professzor kötete a Kossuth Kiadónál jelenik meg, előreláthatólag szeptemberben.)
