Bevallom, úgy voltam én ezzel az ellenzéki együttműködéssel, mint szegény apósom, amikor bemondták a rádióban, hogy kivégezték Rajkot. Egykori cellatársaként arra esküdni mert volna, hogy a volt belügyminiszter nem volt áruló; de rövid úton bemagyarázta magának, hogy ez most félrevezetés, az elvtársak valami okból kivonták őt a forgalomból, és búvóhelyen, hamis papírokkal várja, hogy ismét cselekedhessen.
Na, én meg arról győzködöm magamat két hete, hogy olyan nincs, hogy az ellenzék nem érzékeli a csodaváró hangulatot. A háttérben már biztosan zajlanak felnőttekhez méltó, a kölcsönös előnyök és a józan kompromisszumok mentén felépített tárgyalások az egyéni választókerületi esélyek optimalizálásáa érdekében. Nem mutatják, persze, mert az ellen ettől csak vérszemet kapna. De nem hagynak minket a kétségbeesésben újabb négy évre, az tuti.
Amikor a múlt csütörtökön elmentem a választókerületemben egy demokratikus ellenzékivé egyszerűsödött fórumra – a kormánypárt nem tette tiszteletét, és valami véletlen folytán a jobbikos jelölt sem -, engem is csak egyetlen kérdés foglalkoztatott igazán. Hogy megdumálták-e már, ki lép vissza. Őket sem érhette meglepetésként, hogy az obligát programismertető körök (Kétfarkúul: legyen minden jobb; 93 százalék, hogy nem fogunk lopni) rögvest ez a kérdés hangzott el. Talán csak a felcsapó csalódottság mértéke rezzentette össze a jelölteket: mikor az utolsó aspiráns is kijelentette, hogy ő ugyan soha, a hallgatóság egy része egyszerűen vette a kabátját, és becsapta maga mögött az ajtót.
Öt nap van hátra. Öt nap van rávenni az embereket, hogy menjenek el szavazni, mert van értelme, és nem pusztán az elkövetkező négy év, hanem az életük hátralévő része múlik azon, hogyan dől el ez a választás. Lehet ezt az öt napot furmányos magyarázkodással és taktikai riszálással is tölteni. Meg lehet a feladat komolyságához méltón értelmes tárgyalásokkal. A pártelitek döntenek. De érdemes észben tartaniuk, hogy a kollektív emlékezet akkor a legélénkebb, ha a társadalom büntetni akar.
