Parázs vitába keveredett Franciaországban a kulturális politika az irodalmi-művészeti évfordulók megünneplése körül. Rövid időn belül másodszor lobbantak föl izzó szenvedélyek művészeti kérdésekben. Első ízben a vitathatatlanul nagy tehetségű Céline megítélése volt az indulatok tárgya, amikor a Gallimard kiadó piacra akarta dobni a negyvenes években írt antiszemita pamfletjeit. A cég végül - talán taktikai húzásból - meghátrált.
A mostani válság komiszabb. Évtizedekkel ezelőtt a kulturális minisztérium tizenkét tekintélyből bizottságot alapított, amelynek hivatása minden esztendőre kijelölni az éppen esedékes megemlékezéseket, megnevezni a művet is, amely az ünnepelt alkotóra irányítja az újabb nemzedékek figyelmét. A általuk elkészített évfordulós naptárban szerepelt a kereken 150 éve született Charles Maurras is, aki megrögzötten antiszemita nézeteket képviselt, és sokan vitatják 1905-ös kötete, „Az intelligencia jövője” értékeit is, amelyre a "visszatekintés"-ben felhívták a figyelmet.
Francoise Nyssen asszony, a kulturális miniszter ezt látva radikális lépésre szánta el magát: bezúzatta a hivatalos naptár példányait. Amire a tárca által kinevezett tizenkét tagú bizottság tíz jeles alakja, megrökönyödésére hivatkozva egyöntetűen lemondott. A tízek azzal indokolták döntésüket, hogy a rezsim szélsőbaloldali szemellenzősök rohama mögül meghátrálva „visszacsempészte” - nem tudni honnan - a kíméletlen cenzúra gyakorlatát.
A miniszter asszony megkísérelte, hogy az amúgy is elmérgesedett indulatokat enyhítse, és beleállt a naptár szükségességéről országszerte fölpezsdült vitába. Azt nem vonta kétségbe, hogy az országos megemlékezés jó és nemes ötlet, meg nem szüntetné, de „fokozatokkal árnyaltabbá tenné”. Igen, a tehetségek megérdemlik, hogy évfordulóik alkalmából emlékeztessenek rájuk és életművükre, ami azonban nem rajongást, kritikátlan elismerést jelent, nem minősítést, mindössze megkülönböztető említést.
A „tízeket” azonban ez a gesztus nem mérsékelte indulatukban, inkább fölpaprikázta. Példaképpen Sztálinra és a hajdani Szovjetunió esetére emlékeztettek, Trockij sorsára, akinek a kommunista gyakorlat ideológiai vaksága miatt kellett elpusztulnia. Kétségtelen, hogy eléggé merész ez az összehasonlítás. Maurras antiszemitizmusának kozmetikázása alantas ürügy a bármilyen szellemi rangú előkelőségek libertinizmusának elfogadtatására.
A konzervatív Le Figaro arra is figyelmeztet, hogy kontinensünk jelenlegi politikai megingásainak - Németország, Ausztria, Itália és mások példái nyomán - inkább arra kellene inteniük, hogy az elnézés csakugyan veszélyes, a könnyelmű tolerancia nagy kockázatokat rejthet magában.
