Elvileg még minden előttünk van, még minden lehet, s majd e "lehet"-től függenek a történések, folytatások, a megoldások – új tervek, elemzések, igazodások. Ma még a jóslatok – utópiák és disztópiák – uralják a beszédet, az agyakat és az indulatokat, a reményeket és a legyintéseket. Nem tudnék várni a mondandómmal, míg világosabb és egyértelműbb lesz a kép? Ami igazol? (Szépen tartalékolva a gondolatokat, amit majd az eredmény villámfénye egységgé ránt össze.) Szerintem az április 8-at követő reggeli lapok vezércikkei, elemzései már háromnegyed-részben készen állnak a számítógépeken, hogy az eredményhez simulva hirdessék a nagy megvilágosodást.
Nem!
Szerintem poétikailag csak most mondhatom el. Épp ebben az elektromossággal telített levegőben, amikor mindenki változást, leginkább bizonyosságot remeg, vizionál. Azért kell itt és most gyorsan elmondanom mindezt (remélem, hogy a szerkesztő egyetért velem), mert noha mondandóm szorosan a választásokhoz kapcsolódik, mégis egy olyan végeredményt szeretnék szomorúan konstatálni, ami már az urnák kiürítése, sőt azok megtöltése előtt megszületett – és sorsdöntőbben befolyásolja a jövőnket, s a most lezárult, s ezért most elkezdődő korszakot, mint a bármely pártra "okosan" (kidekázva, egyeztetve, sőt: orrbefogást tanácsolva) leadott voksok. (Orrbefogás. Éljünk, döntsünk az egyik, munkára, alkotásra szolgáló kezünket az orrnyílások eldugaszolására szakosítva. Ezt a "szabad" ön- és közérzet lefokozást egyébként a "legdemokratikusabb" pártok hívei, a "legliberálisabb" gondolkodók ajánlják. Ez az opció ugyanúgy lealacsonyítja azt, akinek javasolják, mint aki ellen javasolják. Helyettesítse a karizmatikus vezető kiállítását és a jobbító programok kidolgozását, valamint a terjesztésükbe fektetett kemény munkát. Az orrbefogás sérti az ember méltóságát! Inkább "vissza a természetbe": a kultúra ózondús magaslataira.)
A félelem felcsigázása
Lehet, a mostani atmoszféra nem alkalmas arra, hogy mondandómra fölfigyeljenek, de a választás után – fúljon az mámorba, vagy mélabúba – nemcsak, hogy eleve elsikkad, de – és ez rosszabb – könnyű okoskodásnak tűnhet. Pedig azzal kellene kezdeni valamit, ami itt és most van – amit ez a választás buktatott felszínre, mint nagyon is létező eredményt, exit poll sem kell hozzá.
Ugyanis a 2018-as választásoknak a magyar elbeszélés számára a legmeghatározóbb történése már bekövetkezett. Visszavonhatatlanul, mielőtt egy szavazás bármit módosíthatna rajta. A magyar választást előre tét nélkülivé degradáló, sok régi sebet felnyitó, s minden behegesztési igyekvést egyszer s mindenkorra oly végzetesen szétroppantó törés be- és elvégeztetett. Ha nem is "minden egész" – azt senki nem láthatja át –, de a magyar társadalom kohéziója „eltörött”. A most végérvényesen lezárult átmeneti kor – a rendszerváltás időszaka (1988–2018) – a hozzáfűzött reményekkel ellentétben nem begyógyította a magyar történelem traumáit, hanem a tátongó, időnként be-behámosodni látszó seb-szakadékát csontig hasította, s ott elhelyezte gyilkos baktériumait.
Ugyanis a választási kampány maszkjában alakoskodó társadalmi és politikai folyamatok eredményeképpen az országlakosok közül, aki nem a jelenleg regnáló kormányzattal azonosul (szívből vagy formálisan): az nem magyar. Vagy ha felmenői mégis kimutathatóan azok lennének: akkor nem magyarok, hanem a Sátán (Soros) bérence(i). Ide "fejlődött" a Kádár kort követő átmeneti idő narratívája, amely változó intenzitással ereszkedett le az előző korszakok (főképp Horthy) talapzatáig, s ott újra őt éltető humuszra és kontinuus hagyományaira lelt. A magyar közgondolkodás és közbeszéd most sem az ország és társadalma helyzetének, gazdaságának, kulturális és egészségi állapotának az elemzése, s nem az ebből adódó tenni- és dönteni valók köré szerveződik, hanem az irracionális félelem, sőt: e félelem agresszív felcsigázása köré. Hogy ezt egy napig lehetett művelni: világraszóló botrány. Noha ez folyik az országban egy éve. Miért? Azért mert lehet.
S ezen nem változat még az sem, hogy talán nem igazán jön be. Sőt: ez teszi még félelmetesebbé: miért merülhetett fel, hogy a magyarság egyeteméből kizáró kártya nyerőbb lehet, mint a létező, vagy akár nem létező gazdasági, vagy jóléttel kapcsolatos eredmények felmutatása, s a folytatásukhoz kapcsolódó ígéretek. Ez sajnos nem választási stratégiából kreált, azaz nem mű-szorongás, hanem egy nagyon is valóságos állapot felszínre kerülése. Ebből következik, hogy ez a kigyógyítatlan traumáktól szenvedő lelki beállítódás nem a kívülről érkező – egyébként itt letelepedni nem kívánó – muszlimoktól, vagy más menekültektől retteg, hanem azok itteni – belső – ágenseitől. A "mágikus-szimbolikus" kerítés-szaggatóktól, akiknek teljes társadalmi lefedettségét plakát-totemmel is megbélyegezték. (Minden nem kormányzati erő, beállítottságára tekintet nélkül kapott egy jól azonosítható metszőollót.) Ezért, függetlenül az urnákba dobott céduláktól, ez a törés, s következményeként a magyar nemzet végzetesen szétforgácsolódó széttartása: itt és velünk marad 2018 április 8. után is. Sőt!
Végzetes következmények
Ugyanis, bármelyik erőtér nyeri meg a választást, önmagát a nyerésben (vagy a vesztésben) legitimálva nem állíthatja meg a végzetes zsákutcába tévedt társadalmat a nagy csattanás, a széttöredezés tragédiájától. Amely a magyar/nem magyar hazug paradigmát verte-ékelte be a magyar társadalom, és szellem testébe. Ez egy olyan gyilok, amit nem lehet a választás éjszakáján kihúzni a testből, letörölni és négy évre visszacsúsztatni a hüvelyébe.
Hiszen már nem csak egy ország felének szellemi színvonala degradálódott le azzal, hogy elhiszi és vallja: az országlakosok másik felének véleményét és érzéseit a Sátán (aki egy arccal, személyi igazolvánnyal rendelkező kettős-magyar állampolgár) pénze szerint alakítja. A tét emelkedett: már az egész megvásárolt Európa vezetésére (Brüsszel), újabban az egész világot megtestesítő ENSZ-re mutat a vérvádaskodó horgas ujj. Micsoda – tudatalatti – lebecsülése ez önmagának, vagy másokra vetítve: micsoda lebecsülése a nemzet másik oldalának, s már-már komikusan Európának, s az egész világnak! ("Eladó az egész világ!") Ebben nem csak kitalálóik és sulykolóik bűnösek, de az egész társadalom (ama láthatatlan, talán nem is létező, az elmúlt négy év alatt krónikus álomba süllyedt ellen-oldal), amely ezt kitermelte és tűri. Ha az internetadót és vasárnapi boltbezárást nem tűrte, és sikeresen megakadályozta, ezt a sokkal egzisztenciálisabb, sokkal végzetesebb következményekkel járó agy- és kultúrasorvasztást vajon miért tűri?
S ami még fenyegetőbb: a magyar társadalomnak okozott megállíthatatlan szétfeszítés, szét(és le-)morzsolódás olyan változásokkal vajúdó világkörnyezetben történik, ami a legszorosabb, "beszéljük meg végre közös dolgaink" magatartást és bensőséges összefogást követelne meg mindenkitől, aki magyarként választja-azonosítja magát.
Históriánkban minden tömegesített, agresszív idegenellenesség és bezárkózás végzetes következményekkel járt. Az ország modern kori történelme már egyszer egy nép- és vallásközössége ellen alakította ki öntestébe harapó frusztrációjának projekcióját, s módja is volt – egy világtörténelmi pillanatban - ezt a végzetes irányultságot apokaliptikus valóságra váltani, az 1944-45-ös (1938–45-ös, 1920–1945-ös?) magyarellenes öngyilkosságban. Az évszázada még "migránsnak" nevezhető etnikum visszaboronálhatatlan „kiszántása” a magyar televényből, s túlélő maradékuk kényszerpályára állítása az oka Magyarország jelenlegi csonka társadalmi és szellemi szerkezetének, amely itt és most nem tud olyan erőket kiállítani, (akár a Rákosi-Kádár, vagy szovjet kort kényszeresen átaludva, „kibekkelve” is, mint erre más társadalmi szegmenseknek módja volt), amelyek belülről állhatnának ellent - szellemileg és gazdaságilag – ennek a látszólag irracionális, de nagyon is valóságos félelem vezérelte korszakváltásnak, amely most katasztrofális irányba fordult, s kijegecesedni látszik. A szinte társadalmi osztályként és "kulturális erőtérként" fungáló etnikum elpusztítását csak több száz év építő munkája állíthatná vissza szerves kontinuitásba, ha egyáltalán. (Az összeesküvés vádak mellett kiálló ún. zsidó csoportosulásnak bizonyíthatóan nincs magyar gyökere, mintája – fehérorosz és McDonald’s-amerikai - annál inkább. Egyébként épp abból a kontinenssel arrébb fekvő városból irányítják az egész világra kiterjedő hálózatukat – nyilvánosan, évente összegyűlve egyik suburb-jének vörös téglás háza előtt –, amelyben a most Sátánnak kikiáltott magyar állampolgár, s bizonyos magyar zsidó arisztokraták attitűdjét folytató spekuláns/filantróp is lakik.)
Ellenfél=nem magyar
Az 1980-as évek végén megnyílt világtörténelmi fejlemények révén ölbe hullott függetlenség soha vissza nem térő alkalmat nyújtott, hogy a magyar nép megszabaduljon a félelmeitől, s megismerje, meggyógyítsa és fölépítse önmagát. Szinte isteni sorsbeteljesítéseként ezért maradt életben, s maradt a helyén a magyar zsidóság (egy része) – más, holokauszt sújtotta zsidóságokkal ellentétben –, hogy partnerként részt vegyen ebben a csoportterápiában. (Ebben láttam a magam feladatát is.) Hogy a magyar szellem végre szakítson, nem a mohácsi csatavesztés traumájával, hanem a mohácsi népség (Ady) fátumával.
A mostani fő sorosozók és migránsozók nyújtották e remény beteljesítésének legígéretesebb erejét. Hogyan hanyatlott az általuk vitt és harcolt szép láng a mocsári végbe? A tény, hogy a rendszerváltás-időszak lezárásának a fő mondanivalója egyetlen emberhez fűződő - szinte - vérvád tudatba tetoválása volt – maga a dicstelen vég. Az erre rábólintó esetleges – sajnos nagyon is valószínű – választási siker ezt a képet csak tragikusabbá teszi.
Ez a "Miért hagytuk, hogy így legyen?" a kérdés. A 2018-as választás igazi, beikszelhetetlen kérdése. Nincs köze pártokhoz, politikusokhoz. S különösen nem függ oldalaktól és szekértáboroktól. Vagy, ha igen, csak annyiban, hogy egymással nem tudtak beszélni, s ennek következményeképp egymást elfogadni. Mióta? A monori, lakiteleki táborozás, majd a kerekasztalozások óta? 1920 óta? 1918 ősze óta? 1867 óta? 1514 óta, István és Koppány óta?
Amióta az ellenfél egyenlővé vált az ellenséggel. A nem-magyarral.
Ezt a rákként pusztító toleranciahiányt nem lehet egy oldal, egy párt elbeszélésébe varrni. Mit tettem rosszul, hogy idáig fejlődhettek a dolgok? Mit nem tettem? Mit tettem csak tessék-lássék? Mindannyiunknak ezen töprengve kellene ama urnák felé bandukolni a plakátbozótoson át, vagy inkább: "plakátmagányban ázva".
A mostani választás tragikuma, hogy a fülke magánya ("forradalma") erre megközelítő választ sem ád.
