Jean-Claude Juncker mindig képes a meglepetésekre. A Recep Tayyip Erdogannal Várnában folytatott találkozója után azt mondta, mindig ellenezte azt a „demagóg és populista felvetést”, amely szerint meg kell szakítani a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Nehéz értelmezni, miért tartja holmi populizmusnak az ötletet, hiszen Ankara már nyomaiban sem emlékeztet demokráciára. Az Unió imázsának aligha tesz jót, ha egy olyan ország előtt hagyja nyitva az integráció lehetőségét, amely esetében már-már totális diktatúráról beszélhetünk.
Angela Merkelt már két évvel ezelőtt is bírálatok sora érte, amikor megkötötte Ankarával a menekültügyi megállapodást. Ennek értelmében a törökök feltartóztatják a szíriai menekültek áradatát, cserében 3 milliárd eurót kapnak az Európai Uniótól. Nem a pénz nagyságával van a gond, hanem az elvekkel. Ám azóta tovább romlott az amúgy is törékeny török demokrácia helyzete, melynek koporsójába az utolsó szöget a 2016. július 15-én végrehajtott állítólagos puccskísérletet követő megtorlás során verték be. Több mint 40 ezer embert tartóztattak le, bélyegeztek meg azzal, hogy a katonai hatalomátvétel agytrösztjének tartott Egyesült Államokban élő prédikátor, Fethullah Gülen hívei. 100 ezret is meghaladta azok száma, akiket elbocsátottak a munkahelyükről.
A sajtó helyzete katasztrofális. A Cumhuriyet című lapon kívül minden jelentősebb orgánum kormányhoz közeli személyiségek kezébe került. Múlt héten pedig az is eldőlt, hogy az utolsó függetlennek tekinthető médiaház, a Dogan, amely egyebek mellett a CNN Türk tulajdonosa, egy tulajdonosváltással hamarosan szintén a kabinet szócsöve lesz. S akkor még nem is szóltunk a terrorizmus vádjával letartóztatott több mint kétszáz újságíróról. Az eltelt két évben csúcsra járatták az állami propagandagépezetet, a kormányzati médiából Erdogan dicsőítése és a hazugság árad.
A félelem légköre az egész országot áthatja. Ez erőteljes nacionalizmussal párosul. A híradások arról szóltak, hogy a török hadsereget felszabadítókként ünnepelték az észak-szíriai bevonuláskor, Afrin elfoglalásakor. Ebből azonban természetesen egy szó sem igaz, hiszen ne feledjük: kurd többségű régióról van szó. A török haderő állítólag Irakba is bevonult. Erdogan már mindent megenged magának, rég elmúltak azok az idők, amikor az EU hatni tudott rá.
Az EU-nak azonban szüksége van Ankarára. Inkább szemet huny a sorozatos jogsértések felett, csak Ankara állja el továbbra is a menekültek útját. Erdogan számos alkalommal fenyegetőzött a megállapodás felmondásával, azt állítván, hogy csak 1,8 milliárd eurót kaptak meg az ígért összegből. A hétfői várnai csúcson azonban Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke azt közölte, kiegyenlítik a számlát.
Erdogan ezzel el is érte, amit akart, tovább tombolhat bel- és külföldön. Pedig valójában esze ágában sincs szakítani az EU-val, hiszen hiába alakított ki illiberális tengelyt Vlagyimir Putyinnal, vásárolt NATO tagként orosz légvédelmi rakétaelhárító rendszert, a török gazdaság összeomlana az Európai Unió nélkül.
