Ismét futballünnep résztvevője volt a magyar labdarúgó-válogatott. Igaz, ezúttal is a díszlet szerepe jutott neki, ahogy a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság óta szinte mindig. Olyan, az európai futballporondon udvarias mosollyal emlegetett országok múlták felül a még mindig Puskásék örökségéből megélni akaró – és egyébként felháborítóan jól meg is élő – magyar labdarúgás képviselőit az Eb óta, mint Andorra, Luxemburg, Kazahsztán.
Kedden a skótok érkeztek dalolva, mámoros hangulatban a Groupama Arénába, és távoztak hasonlóan jókedvűen. Náluk nincs tao, nem épülnek 5-10 százalékos kihasználtsággal állami százmilliárdokból fenntarthatatlan, a kitermelhetetlen üzemeltetési költségek miatt évente további milliárdos veszteségeket generáló stadionok. Nincs az élvonalban futballakadémia néven szereplő csapatuk, amely a legtöbb állami támogatást kapja, de fiatal futballistát egyáltalán nem, hazai játékost is csak elvétve küld pályára. Van viszont elkötelezettség, alázat, szakértelem és tisztességes munka. Ha nálunk tisztesség vagy munka lenne, már előrébb tartanánk.
A magyar futballban azonban a realitásérzék helyett álmodozás, mellébeszélés és anyagi jólét van, a lelkesedés a bankautomatáig tart. Az állam eltart egy nem működő, a nézőket nem érdeklő rendszert, állami forrásból, a mi adóforintjainkból keresnek kimagaslóan jól a sportág itthoni szereplői. Például a kedélyes belga nyugdíjas benyomását keltő szövetségi kapitány is, aki havi több milliós fizetésért bizakodik, pozitív jeleket lát. A szövetség tavaly év végi közleménye óta tudjuk, hogy a válogatottat irányító kapitányok a járulékfizetési kötelezettségeiknek is maximálisan eleget tesznek, ami mindenképpen megnyugtató. Ráadásul bő két hónapig a veretlenségét is őrzi a válogatott, amely legközelebb június 6-án Fehéroroszországgal játszik.