A linzer omlós. A patkó két végén lágyan olvad a csokoládé minden falatnál. A teám finom, furcsa mód azonban nem a csészében kavargó óaranyban gyönyörködöm, hanem a tálalásban. Az ital ezüsttálcán érkezett, a csésze mellett külön szervírozva a barna kockacukor, apró tányérka a használt filternek, miniatűr tejkiöntő, pici pohár víz, azon a teáskanál. Jólesik ránézni az asztalra, és abban gyönyörködni: valami rend mégiscsak maradt a világban.
A Naschmarkt zsivaja után nagyon jó ide bejönni. Kissé megfakult, de tiszta vörös bársonykárpit, barátságos faborítás a falakon. Figyelem a szertartásosan kávézó idős barátnőket, a keresztbe vetett lábakkal ülő művészlelkeket, akik egy Bernstein-operáról beszélgetnek, s a magányosan ülő japán diáklányt a sarokban. Gondolom, azért jött, amiért én: egy falatnyi Bécsért.
Felhörpintem az utolsó korty teát a kávézó nevével ellátott csészéből, és a szememmel intek a pincérnek, hangtalanul artikulálom felé: fizetni szeretnék. Jön azonnal, kezében a számlám, megkérdezi, rendben találtam-e mindent. Tökéletesen, bólogatok. Nem teszem hozzá, hogy következő életemben bécsi pincérnő szeretnék lenni, mert velük kapcsolatban az az érzésem: valami különös hatalom folytán tökéletesen uralják a teret és az időt, ráadásul mindent észben tartanak.
Előveszem a bankkártyámat, mire a pincérnő udvariasan, ámde tényszerűen közli: sajnos csak készpénzzel lehet fizetni. Leforrázva érzem magam - nincs nálam készpénz. A felszolgáló szelíden áll, amíg elnézést kérek, megvárja, míg befejezem a meg-megakadó mondatomat, hogy nekem tíz perc múlva a Kammeroperben kell lennem, nem késhetek. Szörnyű rossz mellébeszélésnek hangzik, pedig igaz.
- Semmi gond – mondja könnyed hanglejtéssel, és a bőröndömre mutat –, úgyis itt nyaral, nem?
- Holnap estig a városban dolgozom.
- Hát akkor majd holnap behozza a pénzt. Tessék, a blokk, nálam is lesz egy belőle. Reggeltől itt vagyok.
Nem tudom, mi a kínosabb: az arcomra kiülő szégyen, amiért eszembe se jutott betéréskor megnézni, tudok-e kártyával fizetni, vagy a döbbenet, amit a pincér kínálta megoldás okoz. Mindkettő kiül az arcomra, egy másodpercre zavarba ejtve az eddig tökéletesen nyugodt felszolgálót. Láthatóan nem érti, miért olyan nagy dolog ez, én pedig úgy érzem, nem volna ildomos megkérdeznem, hagyjak-e itt valamit zálogul. Hogy biztos legyen benne: visszatérek.
Mert hát így is biztos. És én ettől a szokatlan bizalomtól megrészegülve szédelgek be a Kammeroperbe.
Másnap délelőtt sietek be a pénzzel. A pincérnő a pult mögött áll, habos sütemények, porcukros almás rétesek és olvadós végű linzerek között. Megismer. Nyolc euró húsz, mondja anélkül, hogy előhalászná a blokkomat. Tényleg annyi. Odanyújtok neki egy tízeuróst. Nem tudom, hányszor köszönöm meg, de úgy néz rám, mintha annak örülnék ennyire, hogy ennyi idősen végre ötösre feleltem a szorzótáblából.
- Semmiség – biccent.
Nem érti, hogy nem az.
