Vajon egyáltalán generációvá szerveződtek-e ők, a mai 30-45 évesek? Hiszen Mannheim óta tudjuk, hogy nem minden korosztály szerveződik azzá.
A generációvá válásnak három feltétele van. Az első az, hogy a korosztály tagjainak legyen közös katartikus gyerekkori vagy fiatalkori élménye. Ilyen az Y-osoknak nem nagyon volt. Adódna a rendszerváltás, de az annyira a felhőrégiókban történt, olyan gyorsan omlottak össze korábban szentnek vélt tabuk és keletkeztek újak, hogy az számukra követhetetlen volt. Azért is, mert sem a megzavarodott szülők, sem a félős tanárok nem nyújtottak számukra igazi fogódzót. Drukkoltak ők pártokért – de csak mint a kedvenc futballcsapatért. Ezzel összefüggésben a rendszerváltás után születő éles társadalmi szakadékot, szakadékokat természetes állapotként élték át.
A második feltétel, hogy a kamaszkori lázadás világnézeti formát ölthessen, vagyis a szülőkkel való szembekerülésnek legyen társadalomkritikai színezete. Ez sem állt fenn, az Y-osok korosztályának szülei a korábban lázadó, de a ’90-es évekre már megfáradt és kompromisszumokkal agyongyötört „nagy” generáció és a pragmatikus Fidesz generáció tagjai. Akik jórészt – Spock könyveiből tanulva a nevelést – meleg-engedékeny szülők voltak (Ranschburg Jenő tipizálása alapján). Nemigen adtak, adhattak tehát „lázadási felületet” kamaszgyerekeik számára. Pontosabban, sokuk számára a lázadás egy paradoxon volt: „Mi azzal lázadtunk, hogy nem lázadtunk és nem lázadunk” – mondta egyikük annak az empirikus vizsgálatnak az egyik interjújában, melyet a 2008-ban készítettem.
Végül, de nem utolsó sorban a generációvá szerveződés harmadik feltétele az, hogy a korosztály tagjainak ifjúkorukban legyen közös ellenségképe. Szemben a „nagy generáció” tagjaival, akiknek ott volt erre az évtizedekig stabil állampárt – nyugaton pedig az „unalmas” és korlátozó jóléti állam –, az Y-osok fiatal éveiben a látható hatalmasok és kurzusaik gyakran változtak.
Ennek megfelelően az Y-osok rendkívül tarka korosztályt alkotnak – eddig még nem szerveződtek generációvá. Ugyanakkor már beléptek abba a korba, amikor számosan közülük vezető pozícióba kerültek és fognak kerülni a társadalmi élet minden területén: a politikában, a gazdaságban és a kultúrában is. Mit várhatunk tőlük?
Tíz éve az egyik legfontosabb tulajdonságuk a bátortalanság volt. A vállalkozók csak a piaci résekbe mertek behatolni, a politikusok körében kontraszelekció érvényesült, a technokraták jórész szervilisek voltak, az értelmiségiek nagyobbik része pedig kerülte a nyílt társadalomkritikai pozíciót. Emellett belső csoportjaikban is nagyon megosztottak voltak, és nagyon versenyeztek egymással. Mindezek alapján azt prognosztizáltam, hogy amikor majd átveszik az ország irányítását, tevékenységükkel nem fognak érdemi hatást gyakorolni a társadalmi folyamatokra, azok irányára.
Prognózisom nem vált be. Akiket ismerek (mert az empirikus kutatást számomra betiltották), azok jórész immár a középkort elérő politikusok és értelmiségiek. Mindkét csoportban kiemelkedtek nagyon erős egyéniségek, nyomáscsoportok és alkotó közösségek.
A politikusok – gondolok itt elsősorban Karácsony Gergelyre és Szél Bernadettre – beállítódásának legfőbb jegye a neoliberalizmussal való látványos és harcos szakítás. Vagyis jelentős reprezentánsaik ma már szembefordulnak a „szüleikkel”, vagyis a jórészt neoliberálissá váló „nagy” generációval és az általa képviselt ideológiával, valamint gyakorlattal.
Az értelmiség körében pedig – mind az aktivista, mind az intellektuális szférában – komoly alkotóközösségek jöttek létre a baloldalon, melyek együttműködésre szocializálják őket. Gondolok itt elsősorban a Város Mindenkié csoportra, a Helyzet Műhelyre, a Társadalomelméleti Műhelyre, a Mércére és az Új Egyenlőségre. Az ezekben tevékenykedő fiatalok vagy neves külföldi – többnyire nyugati – egyetemeken szerezték a diplomájukat (vagy a CEU-n), amelyeken még elevenen élnek a baloldali, sőt marxista szellemi irányzatok és így ezek elemi erejű hatással lehettek szellemi fejlődésükre. Vagy pedig/és friss diplomásként itthon, saját bőrükön, saját egzisztenciájukon tapasztalhatták és tapasztalhatják meg a magyarországi újkapitalizmus igazságtalanságait.
De mozgolódás van a liberális és konzervatív Y-osok körében is: Kapitalizmus Blog, Heti Válasz, stb. Ezekben a mozgolódásokban ma már közös a regnáló Fidesz hatalom elutasítása – de társadalompolitikai elképzeléseik élesen elválnak egymástól. Miként az egész Y-os korosztály társadalmi tapasztalatai, vágyai és céljai is igen differenciáltak. Generációvá szerveződésük ezért továbbra sem várható, mindazonáltal jövőnk nagy kérdései most már az ő erős pozíciójú reprezentánsaik küzdelmében fognak eldőlni. Mert egyfelől a bizonytalan irányú világpolitikai, világgazdasági átrendeződés, másfelől a belül újraelosztható források legalábbis átmeneti bővülése új alternatívák ígéretét hordozó kihívásként jelennek meg, és fognak megjelenni számukra. Ami biztos, hogy rájuk tekintve éles világnézeti és társadalompolitikai összeütközésekre készülhetünk…
