A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kifundált eszményéből a hatalom második ciklusának végére kibukott a valóság. Darab sáros föld, néhány tenyérből rágcsáló rénszarvassal, valahol a helikopteres Svédországban, 1300 milliárdos örökség egy csengeri ház étkezőjében, családi földekkel körülölelt "titokzatos" batidai kastély a hódmezővásárhelyi tanyavilág közepében, offshore-számla egy államtitkár zsebében. Családi LED-lámpákkal pislákoló, szertezuhant ország.
2010 tavaszán, amikor narancsszínbe borult a választási térkép, kollégánk a valaha volt Népszabadság szerkesztőségében sztoikus szótlansággal hallgatta a hatalomváltást kísérő húúú-t, aztán meglátva a parlamenti patkó fideszes kétharmadát, annyit jegyzett meg: egyetlen baj van ezzel, ennyi szájat etetni is kell. Ezt az egyszerű igazságot emelte aztán sokszor idézett „filozófiai” magasságba 2015 decemberében egy interjúban a közpénzzel kitömött Századvég vezetője, Lánczi András: "amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája". "Politikai nézőpont" kérdése, hogy "a korrupció szót mitikussá" teszik-e, bírálta a hatalmat piszkáló ellenzéket Lánczi, aztán ugyanezzel a mozdulattal a Kúria a Fidesz mitikus korrupciójának valóságos börtönébe rakta Császy Zsoltot és Tátrai Miklóst, a szocialista kormány vagyonkezelőjének két egykori vezetőjét a sukorói kaszinó terve miatt, hűtlen kezelés kísérletére hivatkozva.
De Lánczi interjújában elhangzott még valami: a miniszterelnök jókor, határozottan és következetesen lépett fel a migránskérdésben, az emberek számára pedig a biztonság az első, "és csak utána következik, hogyan ítélik meg az elosztási viszonyokat". Az internetadó tervei miatt 2014 őszén megingott kormányfő 2015 tavaszán lelkesen felült hát a menekültek dakota lovára. Ül rajta most is délcegen, pedig a ló meglehetősen rogyadozik, miközben a Fidesz által hőn szeretett emberek lassan a ló helyett az elosztási viszonyokat kezdik nézegetni. A lerobbant országot, amelyet szűknek érez a kormányfő, aki hatalmas egóját követve Európába, sőt a világba igyekszik bedobogni. A nagy robogásban pedig magára hagyta kormányozni a mamelukjait, akik elkezdték önmagukat etetni. Önmérsékletről szó sem lehetett.
A szférákban zizegő kormányfő ugyan nem magyarázkodik senki helyett, ám a senkik tudják: a hatalom megtartásának logikája azt diktálja, itt senki nem tűnhet el közkívánatra. Nem hogy a vő, de Lázár János, Rogán Antal, Kósa Lajos, Semjén Zsolt, sőt még egy offshore milliomos nevesincs államtitkár sem. Akkor sem, ha a kastélyok, a háztáji kisvasút, a közjegyzői papírok, a számlák láthatóak. Akkor sem, ha az engedély nélkül kilőtt, háziasított rénszarvas teteme fölött örömködő miniszterelnök-helyettes-pártelnök mosolya mögött az elosztási viszonyok vigyorognak. Ha a szerencsétlen dög valóságát mindenki érti, bár égbe szállt lelkét nem.
A kancelláriaminiszter Batidáján betonút épült a vadászó uraknak. Pedig a sáros csizmáját egyszer mindenkinek magának kell lehúznia. Ha kényelmetlen is, van, hogy jobb nem megvárni, míg mások húzzák le róla.
