Három szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe: Andorra, Luxemburg, Kazahsztán! Aki két éve az Európa Bajnokságra való kijutás dicsfényében sütkérezett, egy ilyen széria után tartozik annyival, hogy elődugja pironkodó orcáját, és bocsánatot kér. Erről a korszakról úgyse az marad meg a szurkoló emlékezetében, hogy a válogatott helytállt Portugáliával szemben, hanem az, hogy a játéka amúgy rendre szégyent hozott azokra a remek sportemberekre, akik egykor felöltötték a dicsőséges meggypiros mezt. (Tényleg, azt ki fakította egyenveresre?)
Pénteken Magyarországnak egy perc esélye nem volt. Hazai pályán, a világranglista 136. helyén tanyázó Kazahsztán ellen. Vajon hány megaláztatást kell még elviselniük a drukkereknek, hogy végre elkergessék azokat, akik tehetnek e gyalázatról?! A képzetlenségüket akaratgyengeséggel palástoló játékosokat is, de főképpen azokat, akik nagyhangúan magukra vállalták, ám csúnyán elszúrták a sportág fejlesztését. Azokat, akik szerint a több mint négyszáz milliárd forintos stadionprogram a megoldás. Azokat, akik az adófizetők megkérdezése nélkül számolatlanul öntik közös milliárdjainkat cinikus dilettánsok, sőt, csaló tolvajok zsebébe. Osztap Bender nálunk nem sakkszimultánt, hanem futballcsapatot hazudna: itt azzal lehet keresni.
Akkor is kétséges lenne, hogy mindez megéri-e, ha a csapat végigverné a világot. Elvégre vannak égetőbb gondjaink, például kórházaink állapota, orvosaink külföldre vándorlása vagy gyerekeink agonizáló iskolái. Kit érdekelne a focisták két bal lába, ha amúgy tisztességesen lehetne élni Magyarországon? No de se ez, se az? Se élet, se foci?
Nem mi rángatjuk a focit a politikai témák közé, hanem a fociokos miniszterelnök, akit semmi más nem érdekel. Válogathatunk a Waterlooi között: Hódmezővásárhely vagy inkább Kazahsztán? Na ugye.
