Súlyos erkölcsi konfliktus áll a mű középpontjában, méghozzá végletesen és radikálisan – a maga legelemibb formájában: a jóság kerül szembe a gonoszsággal. Az elvont jóság a nagyon is konkrét aljassággal. Az előbbi passzív, az utóbbi már-már hiperaktív.
Innen indul a mű, melynek főhőse egy középkorú pap, aki többféleképp is kapcsolatba kerül az éppen regnáló, elvetemült hatalom reprezentánsaival. Hol föloldozást kérnek tőle, hol jutalommal kecsegtető szívességet, azaz együttműködésre próbálják rávenni, miközben óhatatlanul beavatják a hatalom féltve őrzött – tengernyi mocskot rejtő – kulisszatitkaiba.
A szikár cselekményben a pap eszmélkedése tárul elénk, mely az első megdöbbenéstől ível a végső tiltakozásig. Tudta ugyan, hogy ez a rezsim romlott, de hogy ennyire, az számára csak fokozatosan derül ki. S komolyan véve hívatása morális alapjait, ezzel az infernális kurzussal semmiféle kompromisszumot nem kíván kötni. A templomban, miközben a gonoszság fő megtestesítői az első sorokban feszítenek, kiprédikálja őket, fejükre olvassa gaztetteiket. Majd a döbbenet közepette kisétál Isten házából, vagyis szakít addigi életével. Föladja a passzív jóság pozícióját, s a mű végkifejletének sugallata szerint a cselekvő tisztességet választja, s a híveket is ellenállásra szólítja. A szelíd egyházfi a körülmények erkölcsi késztetésére néptribunná válik.
A regény – a fülszöveg tanúságaként – egy elképzelt országban játszódik, egyetlen szereplőnek sincs neve, csak a titulusukat tudjuk (a pap, a százados, a miniszter stb.). A szerző tehát egyfelől végletesen és tudatosan dekonkretizál, másrészt az ábrázolt hatalom jónéhány sajátossága, ügylete ismerősnek tűnhet számunkra: a mű e rétegét akár a kulcsregények szabályai szerint is olvashatjuk.
Hargitai Miklós művében a polemikus párbeszédek uralkodnak, a hatalom képviselői ezekben leplezik le önmagukat. A drámai dialógusok során a pap, hívatásával összhangban, sűrűn idéz a Szentírásból, jelezve: a gyóntatófülkében vagy a környékén felbukkanó politikusok az elemi erkölcsi normák sokaságát szegik meg. (S miként a klímaváltozás horrorisztikus következményeivel szembesítő rész jelzi: semmibe veszik az egyetemes emberi érdekeket is.)
Példásan bátor kiállásával, utolsó – katartikus – szakító gesztusával a pap fényes erkölcsi győzelmet arat a sötétség roppant erői fölött. Tévedés lenne a köznapi praktikum jegyében – mondván: ettől ugyan semmi sem változik – fölényesen legyinteni erre. Gondoljunk csak Jerikó falaira!
