Ritkán érezni, hogy egy produkció a legjobb helyre került, oda, ahová éppen való. Karafiáth Orsolya első színpadi bemutatójáról, a Macskadémon című darabról viszont ez egyértelműen elmondható. A musical a Madách Színház 2013-ban meghirdetett pályázatára készült, most pedig a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában talált otthonra. Telitalálat az orfeumi környezet, ugyanis a mű nem csak sejtelmes erotikát, hanem bővérű szenvedélyt, titkokat, meglepő megoldásokat is hordoz. Karafiáth önmagát adja, már ami a darab prózai szövetét és a dalbetéteket illeti. Szarkasztikus humor, önirónia, kellő szabadszájúság jellemzi a dialógusokat, és így együtt ez kellően üdítő. Nem csak azért, mert a szóleleményeken, a tréfás beszólásokon jól lehet mulatni, hanem azért is, mert közben végig megfigyelhető a szereplők mindennapi szorongása, túlélési, újrakezdési vágya. De mindez, vélhetően Lőkös Ildikó dramaturgnak is köszönhetően, kifejezetten szellemesen és vonzóan van szervírozva. Ugyanez igaz a tervezők munkájára is: a díszletet jegyző Csanádi Judit és Kiss Gabriella, valamint a jelmezekért felelős Kovács Andrea nagyszerűen alkalmazza a tér, illetve a miliő adottságait, összhangba hozva mindezt a darabbal. A jelmezek színe a felújított tér színeivel azonos, a kiegészítők is kapcsolódnak a most már teátrumként működő volt mulatóhoz. Oszvald Marika például egy csillár formájú fejdíszt visel, el is hangzik viccesen, hogy ez Kálmán Imre csillárja.
A négytagú női tánckar tényleg olyan, mintha egy menő orfeum tagjai lennének, a Gulyás Anna tervezte koreográfia pedig jelenetenként előadott önálló táncjátékként is felfogható. A történet vállaltan önéletrajzi ihletettségű. Egy fiatal lány – a darabban is Orsi – új albérletbe költözik, de ott aztán mindenféle bonyodalom támad, sőt a lakásban él egy furcsa lény is, aki különböző alakokban jelenik meg időnként. Mondhatjuk démonnak, ahogy a darabban viccesen hívják: macskadémonnak. De persze kiderül, hogy elsősorban a bennünk lévő démonoktól kellene megszabadulnunk ahhoz, hogy ne meneküljünk valamilyen lélekölő függőségbe. A legjobb az egészben, hogy a produkciót végigkíséri a pamflet-jelleg és ez igaz a Bella Máté által nagyon sokféle elemből összeillesztett zenére is (Karmester- Zenei vezető: Mihalics János.). A dalokat a szereplők, amint az songok vagy sanzonok esetében szokás, mikrofon előtt éneklik el.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
A címszerepben Szemenyei János valósággal brillíroz. Az ösztönös és a tudatos játéknak olyan elegyét mutatja, amit tényleg ritkán látni színpadon. Mesteri az átváltozásokban, bátor a karakterábrázolásban és nem mellékesen remekül énekel. A szélsőséges, humoros jelentekben is mer messzire menni. Árad belőle az energia. Szintén kiváló Oszvald Marika, aki szórakoztató és mélyebbre menő színeit egyaránt megmutatja a főbérlő figurájának. Orsiként Peller Anna jól hozza az elvárt karaktert. Szintén megoldja a feladatot Bálint Ádám (András) és Faragó András (Máté bácsi). Göttinger Pál vendégrendezőként példásan levezényli a produkciót, amely kifejezetten oldott estét eredményez. A végén még a démon is eltűnik, vagy – ha jobban tetszik – átalakul.
