Nehéz ügy ez: otthonról menni haza. Igyekszem mindig elhúzni a visszautat a szülőfalumból, az utolsó vonattal megyek. Tőlünk nincs közvetlen vonat Pestre, legalább egyszer, többnyire Debrecenben át kell szállni. Hideg van és sötét, már akkor rimánkodom magamban a vasúttársaság védőszentjeihez, hogy legyen majd a kupéban fűtés, amikor félórával indulás előtt kiérünk az állomásra. A váróteremben jó meleg van, ellenben nincs egy teremtett lélek sem. Gyanús. Odalépek a jegypénztárhoz.
- Jó estét, a Nyugatiba kérnék szépen egy teljes árút és egy helyjegyet a debreceni InterCityre.
- Hát, az bajos lesz – sóhajtja egykedvűen a kék zakós pénztáros.
- Hogyhogy? Elfogyott a helyjegy? – vonom össze a szemöldököm. Az iskolások már visszamentek korábbi járatokkal, nem létezik, hogy tele legyen a vonat.
- Nem. Nincs mozdony.
Sok mindent láttam már ezen a vasútvonalon, de erre a válaszra nem voltam felkészülve.
- Elnézést, mi az, hogy nincs mozdony?
- Lerobbant.
- És nem küldenek helyette másikat?
- Küldtek.
- Akkor jó. Mikorra ér ide?
- Az is lerobbant.
Néhány másodpercig csend van. Végül a pénztáros szólal meg:
- Adjak azért helyjegyet a debreceni InterCityre?
- Bocsánat, de mit érek vele, ha nem tudok eljutni Debrecenbe?
- Hát, ki tudja. Lehet, hogy történik valami.
Ezt úgy mondja, mintha reális esély mutatkozna arra, hogy hirtelen befut a legelőről egy mozdony.
- Tud esetleg róla, hogy valamerről új mozdonyt küldenek? – kérdezem reménykedve. Reggel értekezletem van, még a hajnali vonattal se érek oda. Már ha lesz hajnali vonat.
- Nem tudok.
- Hát akkor?
- Várunk. Egyszer csak ideér valami mozdony, akkor aztán elindítom a vonatot Debrecen fele.
Az e betű kegyetlenül pattan a szóvégen.
- Mit javasol? – kérdezem tétován a vasutastól.
- Várhat. Vagy hazamehet.
- Ez lenne az utolsó debreceni InterCity, ugye?
- Ez.
Elköszönök, eszem ágában sincs éjnek évadján feltételes módban közlekedő vonatokra várakozni sem itt, sem másutt. Apa odakint vár a csomagjaimmal.
- Na? Megvan a jegyed? – kérdezi. Kissé zavarodottan néz, amikor megfogom a bőröndömet, és elindulok az ellenkező irányba.
- Nincs. Nem érném el a debreceni csatlakozást.
- Hogyhogy? Megint késik a vonat?
- Nem. El se indul.
Apa sok mindent látott már ezen a vasútvonalon, de erre a válaszra azért ő sem volt felkészülve.
- Nincs mozdony. Lerobbant.
- És nem küldenek másikat?
- Küldtek. Az is lerobbant.
- És akkor? Jövünk a hajnalihoz?
- Jövünk. Egyszer csak ideér valami mozdony.
Fogjuk a csomagokat, és hazaindulunk. Bámulatos dolog ez. A beletörődés csendje. Benne kong az egész ország.
