A médiumok nyelvében is, az úgynevezett köznyelven is nagy gyakorisággal van jelen mindkét szó, a sztár és a celeb is. A mai nyelvhasználók számára a sztár már-már tradicionális kifejezés, öröktől valónak mutatkozik, a celeb fiatalabb, rendszerváltás utáni szó, s még érződik rajta, hogy "nyugati" (amerikai) átvétel. s annak a – nyelvben is megmutatkozó – kulturális váltásnak az egyik tünete, amely, hiedelmeink szerint, a "fejlett nyugattal" való kompatibilitásunk előfeltétele. Celebek, s a celeb szó nélkül a Barbaricumban lennénk, az alsóbbrendű társadalmak világában, véljük kimondatlanul is. Mindkét szó azonban, a sztár is, a celeb is csak pragmatikai szinten rendben lévő: a sztárokat is, a celebeket is könnyedén azonosítjuk, de mindkét szó szociológiai tartalma és szerepe homályos, körvonalazatlan. Hogy valaki miért sztár vagy/és celeb, annak csak egyetlen kritériumát azonosítja a nyelvhasználat: a "hírességet". De hogy a sztár és a celeb között van-e különbség, s akár van, akár nincs, ez a "híresség" miért érdekes, miért számon tartandó, az homályos, bizonytalan, igazában tematizálatlan. Híresek mert híresek, és kész, s a híresség mint olyan, nem szorul külön megalapozásra. A híres embert, legyen régiómódian sztár, vagy új keletűen celeb, a médiumok teremtik meg, s ezzel mindjárt minden a helyén van: létük evidencia, amelyet nem kell sem magyarázni, sem bolygatni. A tökéletes tautológia közegében mozgunk: híres az, aki híres, s azért híres, mert híres.
Kétféle mítosz
Az etimológiai megközelítés ad bizonyos fogódzót a kezünkbe. Mindkét szó idegen eredetű, azaz átvétel, átvételükkel idegen kultúrákban született fejlemények nyelvi internalizálása történt – ennyi első nekifutásra is kiderül. A sztár a Star (csillag) szó átvétele és "elmagyarosodása", a celeb a celebrity (híresség) szó még nem magyarosodott, szimpla átvétele, de kiejtése és írásmódja alapján az "elmagyarosodás” gyorsan, folyamatosan és szinte akadálytalanul zajlik. Az etimológia hozadéka szempontunkból szerény, de egy dologra mégis ráirányítja a figyelmet: az implicit "sztár egyenlő csillag" azonosítás valami metaforikus, megemelő logikára vall. Az a fejlemény, amire a sztár szó vonatkozik, a fejleményt valami magasrendű összefüggésbe, a kozmogónia rendjébe helyezi el. S mivel a csillag a világértelmezés egyik nagyon régi, mondhatnánk ősi attribútuma, kitüntetett eleme, a metaforikus csillag maga is a lét rendjének része, s mint ilyen, a világértelmezés egyik fontos szereplője. A fejleménynek és a fejleményt megtestesítő embernek (társadalmi szerepnek) ilyen mitologikus megemelése persze nyilvánvalóan irreálisan túlméretezett, maga is már egy új, "modern" mítosz, de a kiemelő, fölmagasztaló gesztus önmagáért beszél. A sztár csillagként való azonosítása voltaképpen már önmagában is egy modern mítoszt konstituál.
A celeb celebrity-ből való származása ehhez képest már jóval közönségesebb pedigrére utal. A celeb szó megszületése semmi magasztos konnotációval nem rendelkezik, megalkotása nyers realizmus. Logikai tartalma maga a szimpla tautológia: a híres az híres. A híresség társadalmi szerepként való azonosítása mégsem mentes a mítosz egy modern, absztrakt (s így előfeltevésszerűen működő) formájától: a mennyiség mitikus abszolutizálásától. Híres ugyanis az, akinek széles körben híre van, akit tehát (legalább felületesen) sokan ismernek, ismerni vélnek. Márpedig a modernitásban (értsd: a kapitalizmusban) a sok nemcsak azt jelenti, hogy több mint a nem-sok, de a sok, pusztán mennyisége révén, egyféle objektívnek vélelmezett legitimáció is. A gazdaságban a sok pénz, bármilyen formában létezik is (készpénz, vagyon, működőtőke), gazdasági (s nemcsak gazdasági) hatalmat ad tulajdonosának, a politikában a sok, de akárcsak a relatíve több szavazat is politikai (s nemcsak politikai) hatalmat ad a sokak, a többség által támogatottaknak, a kultúrában a sokak által megvásárolt, azaz pénzzel is visszaigazolt könyv nemcsak üzleti hasznot hoz előállítóinak, hanem privilegizált helyzetet: mainstream pozíciót is. S aki/ami nem a többségi, a sokak által megteremtett mainstream pozíció birtokosa, azaz nem a "fősodort" alkotja, az egy külső körbe, szélsőséges esetben peremhelyzetbe (marginalitásba) szorul. A mennyiség ilyen uralmának példái számolatlanul sorolhatók. S nem nehéz észrevenni, a mennyiség kultusza a modernitás egyik, megingathatatlan előfeltevése, s mint ilyen, egy modern, "racionális" mítosz része. (Sztálin generalisszimusz hajdani, cinikusan realista kérdése például lényegre mutatóan szimptomatikus: Hány hadosztálya van a pápának? - kérdezte a reálpolitikus pártfőtitkár.)
Az etimológia tehát azt jelzi, kétféle mítosszal van dolgunk: egy korai, még az ősi hagyományba visszanyúlóval és egy késő-modernnel.
A kódolt vágy kifejeződése
A sztárt is, a celebet is természetesen a médium teremti meg, nem önmaga önmagát. De a sztár, a korai s a kifejlett modernitás csillaga mögött valamilyen szempontból kivételes saját teljesítmény is állott. Remek színpadi teljesítmény például, vagy legalábbis színpadon és filmen is vonzó karakterként mutatkozó női (s férfi) szépség - utóbbiaknál persze férfiváltozatban, mint sárm. És a test (és a személyiség) vonzereje még a kultúra díszletei között, a kultúra nyelvén adott önmagáról hírt – még a meztelen, ruha nélküli, pőre női test is. Vagy a futballpályán egy kivételes mozgáskultúra, s e mozgáskultúra eredményeként szemet gyönyörködtető játékkombinációk, látványos gólok, identikus azonosulást lehetővé tevő, sőt kiváltó "közös" sikerek. A csillagnak, hívták bár Karády Katalinnak vagy/és Jávor Pálnak, Puskás Öcsinek, saját, megkülönböztethető, s őt a környezetéből kiemelő teljesítménye volt. Ez a teljesítmény persze, amíg csak egy "közeli közönség" (Thienemann Tivadar) élménye, nem több, mint potencialitás. Sztárrá – csillaggá – őket a médiumok változtatták: az újságok s a távolabbi, például kávéházban trécselő, legendákat szülő, a potenciális sztár köré narratív identitást felépítő "másodlagos közönség". Majd a rádió, a film, kivált a hangos – beszélő – film. A fociban pedig a rádióriporter (például Szepesi György), aki nemcsak ott van a helyszínen, nemcsak beszámol arról, ami történik a pályán, de a születő mítosz megteremtője és szétterítője is. S amikor egy-egy meccset sok tízezren, olykor százezren (!) is láttak – méghozzá élőben, a többi szurkoló társaságában, a születő hangulat hatása alá kerülve –, akkor maga a mérkőzés és a nézőtér is gigantikus és eleven médiummá válva, már "spontán" közös igényként és közös aktusként szülte meg a maga csillagát.
KARÁDY KATALIN
A sztár születése valójában persze soha nem lehetett teljesen spontán fejlemény, sőt igen kevésé volt spontán: mindig nagy érdekek álltak a háttérben, s ezek az érdekek mozgatták a fejlemények kibontakozását. De az érdekek többnyire, háttérben maradva, mintegy fedésben fejtették ki hatásukat, s a sztárt állították előtérbe. A sztár – egyszerre természetes és teremtett: konstruált – varázsa úgyis magára vonja a figyelmet, s az érdekek így rejtve, homályban maradva is érvényesíthették hatalmukat. Mert a sztár megkonstruálásakor az érdekek érvényesülésükért még valamit, egy látható, hallható, azonosítható, modellértékű embert (s szerepet!) kínáltak föl a publikumnak. Élvezetet, boldogságot, legalább egy-egy napi örömöt és valami vonatkoztatási pontot. Karády Katalin hangja és "üzenete" például maga volt a közös legitim mítosz, amely az élet realitásai fölé ideiglenesen egy virtuális valóságot épített föl, amelyben, önáltató módon ugyan, de a csillag személyes varázsa révén, hinni lehetett, s jó volt hinni (ha nem volt más, amiben hinni lehetett). S e hit, tudható, Karády esetében oly erős volt, a minta olyan ellenállhatatlan, hogy a falujából a kisvárosba kerülő parasztlány, bár a társadalmi hierarchia alsó övezetében egzisztált, legalább frizuráját a Karádyéhoz hasonlóra alakíttatta.
A virtuális valóság, amely a sztárban testet ölt, ha igazi sztárról (s nem csak sztárocskákról, pszeudosztárokról) van szó, mindig kollektív vágyprojekció – valami akkor s ott éppen lehetséges alakban. A kultúrába inkarnálódó "nemzeti" identitás, amelyben szorongás és élni vágyás vegyül a közös identitás megőrzése és megerősítése érdekében (pl. a magyar színjátszás hőskorában). A magánélet autonómiájának szabadságharca a kabarékban, a humor, a frivolság alakjában (pl. a 19/20. század fordulóján Budapesten). Vagy éppen a hatalmilag integrált társadalom mentális bilincseinek lazítása (olykor, egy-egy győzelem perceiben, a tomboló stadionban e bilincsek széttörése is) – a sztár kétségbe nem vonható legitimitásának fedezékében. (Mint a Népstadion avatómérkőzésén, amikor a magyar sztárcsapat, a Honvéd az oroszokat, sőt a "ruszkikat" győzte le. S a Honvédot ünneplők lelkében az ünneplés az oroszok elleni tüntetés volt.) A sztár az élvezet fölkínálásának és az önáltatásnak (történetileg mindkettő létszükséglet!) az aktora. Olyan aktora, amely az adott pillanatban maradéktalanul legitim, kibújik a történelem szorítása alól, s amelyben a kódolt vágy – bonyolult eltolások és transzformációk sorozatán keresztül – fogyasztható formában kifejeződik. Amelyben a "mi", vagyis a közösségre vágyó, de történetileg önmagukba zárt, izolált emberek identitása: összetartozása (s másoktól való elkülönítése) megteremtődik. (Ebben az értelemben egy kis, falusi focicsapat is, amelynek csak pár száz drukkere volt, "sztárcsapat" lehetett, mert a "mi" csapatunk volt – mindaddig, amíg ez a funkció élhetett. Ma már nem élhet – de erről majd később.)
PUSKÁS ÖCSI IS CSILLAGGÁ VÁLT (GROSICS GYULA ÉS BUZÁNSZKY JENŐ TÁRSASÁGÁBAN) - Egy sztár születése valójában sohasem volt spontán fejlemény Fotó: Szalmás Péter
Megbecsülés és lecserélhetőség
Ezek a vágyprojekciók a történetileg kordában tartott, sok-sok vonatkozásban már deformált emberi közösségek – az emberi nem lényege szempontjából még – természetes vágyai: a kéjkeresés és kínkerülés (Freud terminológiájával) már s még lehetséges legitim megnyilvánulásai. Anélkül persze, hogy ezek a vágyak az öntudat világossága előtt mutatkozhatnának meg, s optimális formájukat fölvehetnék. A sztár, amíg igazi sztár létezhetett, szimbólum volt: a vágy és a (lelki s történeti) cenzúra küzdelméből kialakuló mentális pótlék, konstrukció, de valóságos funkcióval.
Sztárnak lenni persze vonzó szerep volt: név, hír, csillogás, a "közemberhez" képest sok-sok előnnyel, például közösségi megbecsüléssel és pénzzel is jutalmazva. Hogy a sztár, mint magánember esetleg nem volt boldog, sőt akár boldogtalan volt, aki akár önerősítő pótszerekre (ital, drog stb.) szorult, mellékes. A sztárból csak a nyilvános szerep látszik, az fogható föl, a magánember – legalábbis a sztár-világ klasszikus időszakában – a közönség számára nem volt látható. S érthető, hogy a nyilvános, érzékelhető látszatra sok, nagyon különböző szerep hordozói is igényt szerettek volna tartani. Így előbb csak bizonyos, laikusok számára nehezen érthető "absztrakt" teljesítmények produkálói jutottak sztár-szerepbe: egyes nagy alkotóművészek, például költők, írók, akiknek igazi teljesítménye csak egy szűk kör számára volt értelmezhető, de a külsőségek, a kifelé irányuló gesztusok széles kör számára vonzóak vagy/és borzongatóak voltak, beszélni lehetett róluk. Mint például a "vérbajos" és "megbotránkoztató" modern költőről, Adyról. Aki olyasmit csinált, amit "közönsége" szeretett volna, de nem mert. Aztán egyes tudományos teljesítmények megteremtőit is sztár-szerepbe öltöztette a média: Edisontól Einsteinig. Őket a közönség persze már végképpen nem értette, de a modern kor új, misztikus élményét a mediális narratívák révén mindenki megsejtette belőlük. Edison találmányait, bár lényegük értése nélkül, de használni lehetett, Einstein elmélete pedig a róla forgalmazott narratívák révén maga volt a modern tudomány borzongást és tiszteletet kiváltó, egy élő emberrel azonosítható mítosza. Titokzatos és vonzó, bár – mint a sors – teljességgel érthetetlen és kiszámíthatatlan.
Egy idő után pedig, a mindenféle morális kontrollját fölszámoló tőkeértékesülési törekvés uralkodóvá válásával párhuzamosan már minden "siker" vélt vagy valóságos kivívója, pusztán sikeressége okán sztárrá vált – legalábbis a média narratíváiban, s e narratívák iparszerű sulykolása eredményeként. A show-műsor vendége akármilyen kutyaütő volt, sztárvendég lett, a bűnözőket nagy pénzért (s olykor sikerrel) védő ügyvédek sztárügyvédek, a nyomozók, ha megkapták a média nyilvánosságát, sztárnyomozók stb. Sőt, ahogy egy kabaréműsor betétdala ki is mondja: "Sztár az, akit a pornófilmben hátulról dugnak." Maguk az eredeti sztárok, a színészek pedig eközben egyre kevésbé lehetnek sztárok. A legtöbb színész például ma Magyarországon csak kevesek (néhány nézőtér közönsége) által ismert, rosszul fizetett bérmunkás. Azok a "világsztárok" pedig, akiket nagy üzleti és kommunikációs gépezetek ma is sztárokként jelenítenek meg, a gépezet minden hatalma ellenére csak igen ritkán valódi sztárok – a legtöbb ilyen "világsztár" már nem több, mint szimpla celeb. Vagyis rangjavesztett sztár, aki sztárrá válása közben már elveszítette önazonosságát vagy önazonossága soha meg sem születhetett: ő maga, bár pro forma „világsztár”, már csak egy könnyen lecserélhető paraszt a filmbiznisz sakktábláján. (Szerepe kiírható a sorozatból, a vele felvett filmkockák mással újraforgathatók, stb.)
Nem saját jogán híres
De ki és mi a celeb ma? E szerepkörbe akárki, bárki bekerülhet, nincs eszenciája, megkülönböztető jegye. Saját tulajdonságok nélküli ember- és sztárpótlék ő, közfogyasztási pót-termék. S hogy mi a celeb, mi a szerep lényege? Semmi egyéb, mint az "ismertség", a híresség – professzor Heidegger azt mondaná, a das Mann mediális megjelenési formája. Aki nem saját jogán, nem saját – bármilyen – teljesítménye révén lesz híres, hanem csakis a médiumok közegében, a saját – üzleti – önérdekeiket követő médiumok révén. A médiumok számára csak az ismert, lehetőség szerint minél szélesebb körben ismert ember az ember, csak nekik van show- és hírértékük, mindenki más, médiaszempontból, érdektelen, közömbös. A celeb pedig, miután megteremtették, már ismert, s bármire, bármilyen összefüggésben felhasználható. Még szépnek vagy szexisnek sem kell föltétlenül lennie.
Celeb az éneklésből rég kikopott, megöregedett, elhízott, de meztelen fotózásra vállalkozó hajdani énekesnő - aktfotójában ugyan sok erotika nincsen, de hajdani ismertségéből annyi még maradt, hogy a neve még él az emlékezetben, s e névre lehet hivatkozni. S az erotika, amely ősidők óta piacképes, a hatvan fölötti ex-pornós díva igen kevéssé vonzó alakját is érdekessé, megcsócsálható beszédtárggyá teszi, pusztán ismertsége okán. S a köztörvényes, elítélt, börtönbüntetését letöltő bűnöző is celebként jelenik meg a nyilvánosság terében, mert bűnelkövetése idején valamely gesztusát a média felkapta, népszerűsítette és mitizálta, s így megteremtette számára azt az ismertséget, amelyre ma rá lehet játszani. A celeb pedig, ha egyszer már ismert, s így lehet rá médiakereslet, amellyel neki is, a médiának is élnie kell, a megfizetett szereplési lehetőségért mindenre kapható. Ha kell, kiröhögteti s megaláztatja magát, ha kell, ordenáré hangot üt meg, ha kell – jobb híján – botrányt csap, stb., bármilyen eszközzel fölhívja magára a figyelmet. A tévés műsorvezetőnő egyre inkább unalomba hajló műsorának nézettségét például feldobja, ha a világhálón valahol megjelenik egy aktfotója, amely közszemlére teszi, jól tanulmányozhatóként jeleníti meg a képkompozíció centrumába helyezett klitoriszát. Magán a fotón egyébként már nem lenne semmi "izgalmas", a pornóoldalakon ezerszámra vannak hasonlók, vagy jobbak, de itt a klitrorisz érdekességét megnöveli a név ismertsége, mediális bevezetettsége, s e kettő együtt automatikusan megerősíti a hétköznapi celeb-pozíciót. Ha valaki "szexuálisan zaklat" valakit, lehetőleg ugyancsak ismert személyt (vagy csak ilyen hírbe keveredik), "egyszerű" művészből mindjárt "érdekes" celeb lesz, akivel érdemes hosszú beszélgetést sugározni – természetesen az "objektív tájékoztatás" érdekében, de megragadva az ismertség, s a név és helyzet kiváltotta érdeklődés lehetőségét. Ami egy kabarészám ironikus betétdalában szerepelt a "bogárevő celebekről", az ma már jórészt unalmas, lejárt lemez. Az első pár tucat ismert nevű bogárevő után az újabb bogárevés már alig-alig kelt nézői figyelmet: az ingerküszöb megemelkedett. A celeb produkáljon valami újat – majdnem teljesen mindegy, hogy mit, csak dolgozzon meg a pénzéért.
De mi az az igény, amelyet a celeb kielégít? Merthogy a kései modernitás celebként egzisztáló figurája valamit csakugyan kielégít, nem kétséges. Ha nem így lenne, a celebeket felvonultató tévéműsorokat senki nem nézné. De nézik, relatíve sokan nézik. A kulcs, ismételjük meg, az ismertségben, a hírességben van. A kései modernitás névtelen, csak tömegként (mint mennyiség) figyelembe vett embere bennük igazolódik. Nem a névtelen szex-bérmunkásokban, nem a névtelen közlekedési balesetokozókban, nem a csak egy-egy kocsma szűk közegében azonosítható alkoholistákban és botrányokozókban. S így tovább. Ezek ugyanolyanok, mint ő maga: a prostitúció egyetemes, és a szexuális bérmunka a munka általános prostituálódásának csak egyik, speciális esete. A névtelenek tehát nem érdekesek, a tömegember nem a névtelenekben, hanem a nevesekben, a nevesek példájában igazolódik vissza.
Önmagunk igazolása
A kései modernitás embere a maga silányságát, vágyai kisszerűségét, nem ritkán teljes dehumanizáltságát a neves mindenre kaphatókban, a celebekben ismeri fel s kapja meg rá a visszaigazolást. A celeb olyan silány, olyannyira prostituálódott, olyannyira senki, hogy mediális fogyasztói okkal látják igazolva bennük – önmagukat. "Ezek" ismertek, (látszólag) "valakik", mégis oly gyarlóak, mint én, sőt jobban, mert ők nyilvánosan, vállaltan is azok, akik, míg én csak rejtőzködve, vagy a legszűkebb körben, s ott is csak hipokritaként vagyok az, ami. Elrejtem igazi valómat. S ezen logika egyetemes érvényesülése során még ami valódi érték lehetne az ismertség és a nyilvánosság terében, az is fogyasztható tömegcikké, áruvá válik. Egy szép női test például, amelyet a celeb szemrebbenés nélkül a mediális nyilvánosság elé tár, pusztán e gesztus révén megváltoztatja létmódját. A szép, meztelen női test természetes létmódja a személyes intimitás közegében van. A celeb ezt a testet nem személytelen és névtelen bérmunkásként prezentálja, hanem kivonja testét az intimitás személyességéből is, s belehelyezi azt a prostituált személyességbe. A hajdani bordélyház kuncsaftköre még limitált volt, a testhasználók körét kemény fizikai korlátok határolták be. A celeb teste azonban most – a medialitás hatalma révén – mindenkié, aki a tévét vagy az internetet rutinszerűen használja. Ugyanakkor a celeb ismert, azonosítható: neve van, története van, s a média és a fogyasztók közös működésének eredményeként (valódi vagy ál, azaz konstruált, de a valódiság látszatát keltő) narratív identitással bír. S a médiahasználó számára ez a személyesség jelenti az ingert, a celebben ezt a (látszólagos, vélelmezett) személyességet fogyasztja el. Dehumanizáltan a közös metamorfózistól, celeb és fogyasztója közös prostituálódásától beszennyezve.
A celeb, ismételjük meg, a kései modernitás terméke – ez lényegéhez tartozik. Az áru-lét dehumanizáltsága egyre nyíltabban és egyre végletesebben mutatkozik meg benne. Az ember, aki benne vagy "mögötte" rejlik, lehet ringyó, cégéres csirkefogó vagy egyszerű szerencsétlen, de maga a szerep, amelyhez a celeb nevét, történetét s nem utolsósorban testét, testi valóját is adja, teljességgel dehumanizált. Maga a celeb is, a celebek fogyasztói is olyan közös dehumanizációs folyamaton mennek keresztül, s akarva, akaratlan olyan folyamattal azonosítják magukat, amelynek eredménye az emberi minőség végzetes romlása: az elbutulás, a morálvesztés és – akarati, affektív szinten – a kultúrától megfosztott ("fölszabadított") ösztönkiélés gátak nélküli agresszivitása, brutalitása. Dehumanizált tekintetnélkülisége.
A sztár és a celeb, mint történetileg kiformálódott szerepek egy nagy történeti metamorfózis két szélső pólusát testesítik meg. A metamorfózis lényege, története a korai, még csak kibontakozó modernitás fokozatos deformálódásának és kiüresedésének története. Vagy ha úgy jobban tetszik: a modern én önfelszámolódásának története. A sztárban még a mindennapi életet uraló szisztémának az eszményei és illúziói jelentek meg – igaz, hamis, önáltató módon, de még sok örökölt értéktől (is) vezérelve, s a folyamatot generáló nyers érdekeket némileg még önmaguk előtt is szégyellve és elleplezve.
A celebben a modernitásnak már az önmagát leleplező, szélső pontjáig elvitt lényege, a nyers, az embert is maga alá gyűrő dinamikája, a tőkeértékesülés mindenek elé helyezett követelménye válik láthatóvá. A celeb persze csak egy nagy, önfelszámoló történeti folyamat puszta bomlásterméke: maga is áldozata valami nála sokkal nagyobb, "személytelen" hatalomnak, amelynek igazi, jól megfizetett ügynökei személyes közreműködésükkel az ő feláldozásával (is) realizálják e hatalom érvényesülését, ám ugyanakkor a celeb maga is fertőző góca, mérgező komponense a folyamatnak. (Amely, állandóan "frissítve" az előtérbe helyezett szereplőket, gyorsan lecseréli és eldobja őt. Őt is.)
A celeb persze (s ez nem mentség, tény) akaratlanul is leolvashatóvá teszi, milyen világban élünk. A leolvasáshoz azonban tudni kell olvasni, s ez a kései modernitás viszonyai közepette már az iskolában is, a közéletben is egyre nehezebben megy.
