– Hozzánk nincs bevezetve, fával fűtünk – feleli a vízvári bolt előtt biciklijéről lekászálódó negyvenes asszony, amikor a falu jövőjét jelentő gázberuházásról kérdezzük. Újra próbálkozunk, ám kiderül, nem is hallott arról, micsoda kincs rejtőzik két kilométerrel alattunk.
Lovász László már jobban értesült: miután akkurátusan elhelyezi a karton dobozos sört kerékpárja csomagtartóján, s megigazítja a sapkáját, hevesen bólogatni kezd.
– Fúrtak tavaly, gőzerővel – int északi irányba. – Azt mondják, rengeteg gázt találtak, s hogy ez jó lesz nekünk, mert sokat fizetnek érte. nem bánnám, ha igaz lenne, hiszen látják, ráférne Vízvárra némi fejlődés.
A település valóban az ország egyik leghátrányosabb vidéke, a dél-somogyi Drávamente tipikus faluja: a hajdani jobb időkre az iskolaépület, az egykori posta, a gyönyörű, vörös téglából emelt vasútállomás emlékeztet, ám a rendszerváltás óta eltelt időben láthatóan egyfolytában hanyatlott és szegényedett. Hiába a vadregényes Dráva-part, a sokat emlegetett víziturizmus sem hozta el a várt fellendülést, így munka híján a fiatalok elmentek, a falu öregszik és erősen fogy. A XX. század elején még másfélezres településen ma valamivel több mint ötszázan élnek, de meglehetősen beszédes, hogy az ezredforduló óta háromszázzal csökkent a népesség, ami közel negyven százalékot jelent.
– Húsz-huszonöt évre kitarthat az alattunk talált gázmennyiség – magyarázza Kozma László, a település független polgármestere, aki láthatóan nagyon bizakodó. – Nem szoktam oktalanul lelkesedni, de a legóvatosabb számolgatás is azt mutatja, az iparűzési adóval megduplázhatjuk a jelenlegi 85 millió forint körüli költségvetésünket. Ami végre azt jelenthetné, hogy tudnánk kicsit előretekinteni, fejleszteni, rendbe hozni az utcáinkat, járdáinkat, a leromlott orvosi rendelőt, sőt, akár valamilyen munkahelyteremtő beruházásba is belevághatnánk.
Néhány helybéli bankszámláján máris jelentkezett a Mol gázprojektjének előnye: miután az új kutak egy részét magánterületen kellett fúrni, s persze odavezető útra is szükség volt, így a kisajátításokkal súlyos milliók cseréltek gazdát. Igencsak gavallér módon fizetett az olajtársaság, ugyanis információink szerint például egy másfél hektáros területért több mint tízmillió forintot kapott a tulajdonosa, ami nagyjából öt-hatszorosa a piaci árnak.
– Amúgy nem újdonság a vízvári gáz – folytatja a faluvezető. – A hatvanas-hetvenes években már működtek kutak a településen, csak aztán rájöttek, a lovászi gázmezőt sokkal gazdaságosabb kitermelni, s nálunk lezártak mindent.
Csakhogy a Mol hazai gázmezőinek jelentős része azóta elöregedett vagy kiapadt, így a kétezres évek elején új kutatásokba kezdett a cég, s kiderült, a Dráva mellett érdemes lenne fúrni – állítólag Sellyétől Nagykanizsáig több olyan gázmedence akad, melyeket érdemes kitermelni.
– A korábbinál mélyebb területekről van szó, 2000-2200 méteres mélységből hozzák fel a gázt – állítja Kozma László. – Emiatt a régi kutakat is mélyebbre kellett vinni, és újakat is fúrtak, méghozzá egyedi, idehaza eddig nem alkalmazott, úgynevezett ferdefúrással. Ez azt jelentette: a két kilométeres mélységig négyszáz méteres a dőlés. Eleinte a falubeliek tartottak is tőle, hogy megsérül a vízbázisunk, de aztán szerencsére elmagyarázták nekik, hogy majd két kilométeres szintkülönbségről van szó.
A polgármester szerint június 30-ra be kell fejeződnie minden építkezésnek, rendszerkiépítésnek, azaz júliustól már nagyüzemben indulhat a termelés.
– Egyelőre két fáklya ég, illetve Bélavárról napi négy tartálykocsi viszi el az úgynevezett kondenzátumot, a könnyű olajat Százhalombattára. Utóbbiból naponta 120 köbméterrel számol a Mol – avat be a technikai tudnivalókba a Kozma László, aki szerint az olajtársaság mindenben segít, amikor például módosítani kellett a rendezési tervet, akkor annak minden költségét átvállalták.
De nemcsak az adminisztráció halad, hanem az építkezés is beindult, az olajos cég szakemberei már megérkeztek a településre, jelentősen megbolydítva ezzel a kis falu életét.
– Reggel hatkor úgy kéttucat munkás jött be a boltba – mosolyog elégedetten a központi ábécé pultja mögött Krisztina. – Állítólag hónapokig maradnak, úgyhogy nekünk biztosan megéri ez az egész gázhacacáré.
Hasonlóképpen vélekednek a vendéglátással foglalkozó helybélieknek, hiszen a szállások is megteltek a tavaszra, köszönhetően a zalai olajmunkásoknak. Akik egyelőre inkább Bélaváron serénykednek – onnan hat kilométeres vezeték épül Vízvárig –, s bár munkájuk némi zajjal jár, a vízváriak már nem panaszkodnak.
– Elég nagy hangrobbanásokkal, meg porral járt a fúrás – így egy középkorú asszony.– De most már nem zavaró. Bélaváron ugyan kicsit hangos a fáklya, és éjjel messzire el is világít, de azt mondom, valamit valamiért. Ide sohasem jön majd az Audi vagy a Mercedes, de még Barcsra sem, azaz abból kell megélnünk, ami lehetőség adódik. S ez most nagy sansz: ha nem is olyan, mint az Ewingoknak a Dallasban, de arra elég lehet, hogy megállítsa a falu hanyatlását.
