Meglehetősen brutális, hogy jobbára üvegkalitkában lévő félmeztelen férfiakat bámulunk. El vannak különítve egymástól, mindegyiknek saját kreclije van, és mintha kitömött állatok lennének egy kiállításon, mi körbeálljuk és bámuljuk őket. A Védett férfiak kertje premierjén, a Jurányi Házban, a STEREO Akt produkciójában, ami a Staféta program támogatásával valósult meg, Boross Martin rendezésében.
Mielőtt beengednek a terembe, alternatív előadások rossz szokása szerint, még a kezdési időpontban is az ajtó előtt zsúfolódva toporgunk. Páran épp morgolódunk, hogy miért nem lehet időben beengedni a közönséget, amikor csak kitárul a hosszú ideig bevehetetlennek tűnő ajtó, és három fiatal hölgy jön ki. Székekre állnak az orrunk előtt. Idegenvezetői, normál A hangon közlik, hogy ismertetik a tárlatlátogatás szabályait. Elmondják, hogy minden tárló előtt fülhallgatókat találunk. Ezeket föl kell vennünk, végig kell hallgatnunk, ami elhangzik, ez körülbelül két perc, majd menjünk szép rendben a következő tárlóhoz, ott is tegyük ugyanezt, és így tovább. Betódulunk, és némileg tolakodva találunk magunknak helyet. Láthatunk egészen fiatal férfit, még csaknem fiút, karcsún, hamvasan, és idős, pocakos, szemüveges urat - közöttük a többi korosztály.
Amikor mindenki elhelyezkedett, kapnak némi plusz fényt, mint ahogy a tárlatokon gondosan megvilágítják, fókuszba helyezik a műtárgyakat, és az addig moccanatlan pasik a fényjelzésre megelevenednek. Vallomásszerűen beszélnek, megrendülten monologizálnak. Mindannyian nők általi zaklatásról számolnak be. Volt, akit már az óvodában ért az abúzus: amikor a vécén ült, bementek a lányok, és a lábai közé bambultak. Volt akinek helyzetével doktornő élt vissza, amikor vizsgálta. Mást agyonzsúfolt buszon zaklattak...
E-mailben gyűjtöttek valós történeteket a produkcióhoz, illetve a színház előcsarnokában is elhelyeztek egy ládikát e célra. Az ifjú rendezőtehetség, a Junior Príma-díjas Boross Martin mohó kíváncsisággal imád kísérletezni. Amikor például a színikritikusok díjának tán legjobb átadó gálaestjét rendezte, szinte egy valóságos, sűrű erdőséget telepített a Trafó színpadára, amiből aztán számtalan fantáziadús ötlete támadt. Imád kísérletezni a térrel, kedvvel mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy ezúttal is. És mint a mostani példa mutatja, előszeretettel aktivizálja a nézőket.
Egy interjúban idézi a francia rendezőt, Ariane Mnouchkine-t, arról, hogy emberibben kellene elhagynunk a színházat, mint ahogy bementünk. Őt is, mint Borosst, fölöttébb izgatják a társadalmi kérdések. Világklasszis előadásában, az 1789-ben egy elhagyott, hatalmas gyárcsarnokban rendezte meg a francia forradalmat. Az eseményekkel együtt vándorló közönségre osztotta a nép szerepét, ők voltak a felbőszült forradalmárok. Annak idején, Fodor Tamás zseniális Woyzeck produkciójában mi engedtünk utat a címszerepet játszó Székely B. Miklósnak, hogy késsel a kezében, felhevült állapotban csörtessen meggyilkolni az őt megcsalt szerelmét, Marie-t. Megakadályozhattuk volna, útját állhattuk volna, de nem tettük. És ez jellemző volt ránk. Boross szintén játszótársnak tekinti a közönséget, annyira, hogy az üvegkalickákban ezúttal civilek dekkolnak. Nem amatőr színészek, hanem a színlap szerint hangsúlyosan civilek. Így élethűbb a hatás. Hihetőbb a történetük. Mintha a rendőrségi hírekben beszélnének a kamerába, bizonyságot akarnak tenni a történetükről.
Aztán a hölgytrió megkér bennünket, foglaljuk el a helyeinket. Ekkor már szabályos nézőtéren ülünk. Nem tartanak szünetet, a játszók az orrunk előtt szedik szét, cipelik ki az üvegkalitkákat. Ez is a produkció része, mint amikor a cirkuszban lebontják a vadállat ketrecét. Ki tudja, tán ettől a vadállatok is védtelenebbé válnak, mint itt a férfiak. A három, idáig kimértnek és disztingváltnak mutatkozó nő ugyanis most kezd igazán elszabadulni. Bár a szemükben eddig is ott villódzott a huncutság, konszolidált hölgyekből most vedlenek át veszélyes nőstényekké. Akik átvitt értelemben harapnak is, és nem is kicsit.
Az előadás azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha nem férfiközpontú, hanem matriarchális alapú társadalomban élnénk. A megvaduló hölgyek felénk fordulva, mélyen a szemünkbe nézve statisztikai adatokat vágnak a fejünkhöz, hogy például a parlamentben, a vállalatvezetésben, de akár a színházrendezők között, milyen ordítóan torz a férfiak és a nők aránya. Még azt is megkapjuk, nem véletlen, hogy a diktátorok között nincsenek nők. Aztán azért ők is csak kiböknek egyet. A három hölgy, Cuhorka Emese, Julia Jakubowska, Kőszegi Mária profik, táncosok, színészek, náluk ez nem válik el különösebben. Civil nevükön mutatkoznak be, s hogy ezzel is összemossák a valóságot a kitalált momentumokkal, azt játsszák, hogy válogatást tartanak férfiak számára egy keményen szexista produkcióhoz. Eleresztik magukat rendesen. Jókora élvezettel sorjáztatják a megalázóbbnál megalázóbb feladatokat. Kárörvendő mosollyal, vagy akár velőt rázó, éles sátáni kacajjal, elégedetten végigmérik az áldozatukat, és újabb és újabb dermesztő képtelenséget agyalnak ki kéjesen a számára. Az áldozat bőrébe, Szász Dániel kortárs táncos bújik, vele a lányok eljutnak a legaljasabb történetig, amit tömören hallhattunk már üvegkalickás verzióban is, hiszen azok a históriák visszaköszönnek a válogatáskor. Este, autóban kábítják el az ipsét, és lakásra cipelve, ajtót bezárva, hárman esnek neki. A zaklatás témája igencsak a középpontba került manapság. Pass Andrea Bebújós című figyelemre méltó darabjában, ugyancsak a Jurányiban, azt vizsgálja, mi történik, ha ovis gyerkőcök kilesik azt, ami a hálószobában megesik, és ilyet játszanak, de nem mindenki jószántából.
Ahogy ez a produkció, úgy a felismerhetően a Robert Merle regénye, a Védett férfiak ihlette Védett férfiak kertje szintén a szexizmusnál sokkal többről, húsba vágó társadalmi kérdésekről beszél. Olykor kissé szétesően, vontatottan, máskor igen erőteljesen. A szexizmus a lakmuszpapír. És lidércesen rémisztő dolgokat mutat.
