Lázár János elárulta magát, és elárulta a Fideszt is. Nem „úgy” árulta el, és nem azzal, hogy kikapott, hanem azzal, amit mondott: a vereség éjszakáján tartott sajtótájékoztatón azt ismételgette, hogy 9500 szavazatot kaptak, ugyanúgy, mint eddig mindig, és hogy eddig mindig elég volt a győzelemhez.
Erről beszélünk: arról, hogy Magyarországot nem a többség, hanem a legszervezettebb kisebbség alakította át és gyarmatosította olyan vehemenciával, mintha legalábbis négyötöde lenne (nem a parlamentben - az országban). Hódmezővásárhelyen nagyjából 36000 választókorú, választójoggal rendelkező ember él. A várost 9500 főnyi elkötelezett fideszes szavazóval tartotta sakkban a kormánypárt ciklusokon át: ez csak úgy volt lehetséges, hogy az ellenzék töredezett volt, a lakosság jelentős része pedig passzív. De most elegük lett, és mindentől – nácizástól, bolsizástól, libsizéstől, megfélemlítéstől, megvesztegetéstől – függetlenül fölkerekedtek, elmentek a szavazófüléig, szavaztak a legesélyesebb ellenzékire, aztán hazaindultak, és úgy várták az eredményt – az egész országgal együtt –, mint ahogyan a kisgyerek várja a karácsonyi csodát.
Mostantól néhány mondatot nem lehet többé érvényesen kimondani. Nem állíthatjuk, hogy „ezekkel” nem lehet leváltani „azokat”, mert kiderült, hogy immár lehetséges. Nem mondhatjuk, hogy az ellenzéki pártok szavazótáborait nem lehet összeadni, mert úgy tűnik, a szavazók rühellik már annyira a narancsot, hogy bármelyik másik színre, vagy akár a szivárványra is simán hajlandóak ikszelni. Nem jelenthetjük ki (sem most, sem április 8-án) Schmidt Máriával szólva, hogy „most mi jövünk”. Ahhoz, hogy az áprilisi ellenzéki választási szereplés ne fulladjon tragikomédiába, gesztusokat kell tenni a jobboldali szavazóknak – a nagycsaládos, katolikus Márki-Zay Péter indítása önmagában egy hatalmas gesztus volt –, mert nélkülük nem csodára, hanem újabb fideszes kétharmadra készülhetünk. És bármilyen furcsán hangzik, egy darabig nem hangoztathatjuk többé, hogy program is kell, nem elég az Orbán-kormány elzavarásának igénye.
Hódmezővásárhelyen abból lett elegük az embereknek, amit talán mindenki másnál töményebb koncentrációban kaptak: a gátlástalanságból, a saját zsebre játszásból, az arroganciából, a nepotizmusból, a leplezetlen lopásból, a „csak a Fidesz!”-ből – vagyis a programból. Aki olvasta éjjel a jobboldali portálokon a kommenteket, pontosan tudja, hogy így van. És azt is sejtenie kell, hogy a kormányerőknek – nem szerintünk, hanem a saját választóik szerint – a közhangulat megfordításához olyasmin kellene változtatniuk (hat hét, azaz embertelenül rövid idő alatt), amin nem tudnak változtatni. Mert az, ahogyan Lánczi András volt szíves a szánkba rágni, „gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”.
Hogy Orbánéknak menniük kell, az egy normális országban, normális körülmények között kevés lenne új programnak. De a választók vasárnap világosan elmondták: annyira elegük lett, hogy a kevésnél is kevesebbet várnak az ellenzéki pártoktól. Csupán annyit, hogy ne akadályozzák meg a lehetőség valósággá válását.
