Akár mosolyoghatnánk is azon, hogy komoly politikusok azért esnek egymásnak, egy település bejáratánál pontosan egyezik-e a különböző nyelvű névtábla mérete és színe. Koalíciók buknak vagy jönnek létre az ilyen tábla-ügyeken, miként azon is, elfogadja-e a kisebbség azt a százalékos küszöböt, amelyhez a többség köti a kisebbségi nyelvhasználatot. Mindez csak kívülről nézve mosolyogtató: azokon a területeken, ahol nemzeti kisebbségek is élnek, főleg ott, ahol „impériumváltás” is történt, és az egykori többségből lett a kisebbség, ez igenis mindent meghatározó kérdés. Ez a leggyakrabban felszínre kerülő szimbolikus, érzelmi ügy, mely az érintett országok mindegyikében kisebb-nagyobb intenzitással uralja a politikát.
Most épp a szlovák és magyar helységnévtáblák mérete miatt estek egymásnak Szlovákiában. A Bugár Béla vezette Híd-Most koalíciós partnerei azt hangoztatják, ésszerűbb lenne aszfaltozni a táblapénzből, Budapest kizárólagos felvidéki magyar partnere, az MKP pedig kevesli, amit Bugárék elértek, emlékeztetve, hogy a „kétnyelvű irányjelző táblák ügye továbbra sem rendeződött”.
Igen, jó lenne aszfaltozni is, de egy kisebbségi közösség számára mindig fontosabb lesz az identitás és az egyenjogúság kérdése, mint bármely pragmatikus dolog, és mindig úgy fogja érezni, hogy az „aszfaltozás” nem szoríthatja háttérbe az alapvető nyelvi-etnikai jogainak biztosításával járó állami kötelezettségeket. Az MKP fanyalgása viszont „savanyú a szőlő”, hiszen miért nem rendezték teljes körűen a nyelvi jogok kérdését, amikor ők voltak kormányon, ha az annyira egyszerű? És ha az irányjelző táblák annyira fontosak, akkor miért hallgat a magyar kormány? Hiszen Orbán Viktor már az első Ficóval tartott, pálinkás barátkozáskor megígérte, hogy majd terítékre kerülnek a „kényes” ügyek is. Azóta közel hat év telt el.
