Tahi Tóth Lászlót mestere, Várkonyi Zoltán rögtön a főiskola után, 1966-ban leszerződtette a Vígszínházba, ahol haláláig a társulat tagja volt. Azonnal pályája elején jelentős színpadi szerepeket is kapott, a Vígszínház több emblematikus előadásának meghatározó egyénisége volt. Főszerepet játszott Déry Képzelt riportjában, aztán a Harminc éves vagyok című szintén zenés produkcióban. A Platonovban a címszerepet osztották rá, több Csurka-darabban is emlékezetes alakítást nyújtott. És sorolhatnánk még hosszan a fontos színpadi munkáit. Akik csak később látták színpadon kisebb karakterszerepekben, nem is hitték el, hogy ő bizony jelentős drámai színésznek indult. És bizonyította is a talentumát.
Aztán később sok mindent elvállalt: a hatvanas-hetvenes években sokat filmezett, televíziózott, később pedig fellépett kabarékban, televíziós szórakoztató műsorokban. Sokan el is könyvelték szórakoztató színésznek, ezt ő nem szerette, hiszen őt nem lehetett beskatulyázni. Igazi profi volt. Mindent tudott színpadon, filmen, amire épp szükség volt. Képes volt nagyon gyorsan reagálni, jól improvizált. Szeretett és szívesen énekelt, ha kellett, táncolt is. Hatásosan adott elő például sanzonokat. Évek alatt, mint minden jelentős színésznek, kialakultak a manírjai, jól bevált gesztusai. De ha csak lehetett és olyan rendezőt kapott, aki ebben segítette, igyekezett ezektől megszabadulni. Nagyon sokat foglalkoztatták a szinkronban is.
Egy alkalommal utaztam vele Kolozsvárra, egy vígszínházi turnéra, ahol a többi közt Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjával tájolt a teátrum. A hosszú buszút alatt először zárkózottnak, sőt szinte megközelíthetetlennek tűnt. Viccelődött ugyan a barátaival, bármikor képes volt mások, illetve saját maga parodizálására is, de később megismerhettem a lírai, érzékeny, érző Tahi Tóthot, aki a látszólagos bohóc mögött rejtőzött. És a színpadi alázatát: azt nagyon megtanulta és jellemző is volt rá mindig. Nem késett, pontos volt, és nem utolsósorban hűséges az ő Vígszínházához. Tavaly épp Angyalföldön vendégeskedett, amikor rosszul lett, később meg is műtötték, majd a rehabilitáció után októbertől újra visszatért a színpadra. Érezte, hogy pihennie kellene, de nem bírta ki színház nélkül. Tavaly karácsonykor az Óz, a csodák csodája című előadásban lépett fel utoljára, Henry bácsit adta – mégpedig nagyszerűen. Jellegzetes karaktere, orgánuma, humora, színpadi profizmusa, a Vígszínházért való végtelen rajongása sokunknak hiányozni fog.
