Mivel akarták zavarba hozni Karácsony Gergelyt, a baloldal egyik miniszterelnök-jelöltjét a baloldali és liberális szellem egyik utolsó mentsvárának tartott tévécsatornán? Azzal, hogy túlzottan baloldali. Alkotmányba foglalná például a lakhatáshoz való jogot, és ehhez olyan radikális szervezetekkel is kész összefogni, mint a Munkáspárt 2006 vagy a Balpárt. És az is furcsa, hogy miközben azt mondja, a jövő miniszterelnöke lesz, ilyesmiket nyilatkozik: "A nacionalista, idegenellenes indulatok felkorbácsolása azt a célt szolgálja, hogy az osztályelnyomást leplezze, kijátszva egymás ellen az elnyomottakat." Úristen, mi ez? Marxizmus-leninizmus?
Vállalni a látószöget
Természetesen nem Karácsony az első, akit valamilyen módon szembesítenek azzal a kérdéssel: Csak nem azért áll ön a baloldalon, mert valóban baloldali? A többséget sikerül is magyarázkodásra kényszeríteni: jaj, nem kell ezt szó szerint venni, ez ma már mást jelent, sőt, semmit se jelent, a lényeg a demokrácia és a haladás. Karácsony állja a próbát: „Akartam adni egy üzenetet azzal kapcsolatosan, hogy én megpróbálok egy olyan politikai együttműködést létrehozni, egy olyan integratív szereplőként fellépni a politikai térben, aki a nagyon radikális baloldali követeléseket is tudja képviselni abban az esetben, ha azok a követelések az ország egészének érdekeit szolgálják. (…) Van egy politikai nyelv, ami másféleképpen beszél ugyanezekről a problémákról, de a társadalomban vannak osztályok, amelyek alávetett helyzetben vannak. (…) Beszélhetünk osztályokról, vagy beszélhetünk a létminimum alatt élő négymillió emberről, nekem tökmindegy. Ez most nem egy szociológia szeminárium, de szociológiai szemináriumon azt mondják, hogy vannak osztályok.” (ATV, Egyenes beszéd, 2018. január 29.)
Fölösleges a megalkuvó aggodalom. (Már csak azért is, mert osztály nélküli társadalmat a kommunizmus ígért.) Karácsony Gergely efféle kijelentései egyáltalán nem a megkövesedett baloldali dogmatizmus olvasztgatását jelzik. Csupán annak ösztönös, hiteles kifejezését, hogy a baloldalon vállalni kell a baloldali szemlélet látószögét, és idők próbáját kiálló fogalmait, megállapításait. Hogy a baloldaliságot nem lehet elmismásolni, középre tolni. Ám ez nem merül ki az elkötelezettség meddő, dacos erkölcsi mellveregetésében. A valódi cél a szociáldemokrácia megújítása, alkalmassá tétele arra, hogy reális megoldásokat képviseljen a jelen társadalmi problémáira. És ezen az úton a Párbeszéd jutott a legtovább a magyar politikai palettán.
Sokan és sokszor megkockáztatták már azt a kijelentést, hogy a magyar társadalom leszakadó rétegei fogékonyak lennének egy új baloldali alternatívára. Ennek igazolására egy szintén ismert tétel szolgál, mely szerint az emberek nagy része csalódott a rendszerváltásban, nem számolt a piacgazdaság kíméletlen pragmatizmusával. És valóban, érdemes újra meg újra végigpörgetni emlékezetünkben, hogy 1994 óta mindig az a párt nyerte a választásokat, amelyik ilyen-olyan kacsingatással el tudta hitetni magáról, hogy visszaállítja a szociális biztonságot. Gyurcsány Ferenc 2006-os önhitt felindultságában amúgy épp ezeket a kampányjelzéseket minősítette hazugságnak, és a blair-i modellt követve próbálta meg elfogadtatni a prosperáló liberális gazdasági-társadalmi szerkezet kialakításához szükséges reformokat. Bele is bukott, mert nem vette figyelembe az ország sajátos helyzetét, a szocializmusból örökölt társadalmi tradíciókat. Az ellenreakció azonban ekkor már – tág értelemben – nemzeti szocialista irányból jött. A Fidesz felismerte, hogy úgy tudja stabilizálni saját klientúrájának vagyonosodását, ha a piacgazdaság minden negatívumát az országon kívülre helyezi propagandájában. Bújtatva, majd Soros Györgyben megszemélyesítve, lényegében cinikusan visszahozta világképünkbe a nemzetközi imperializmust, amely az egész nemzeti közösséget sanyargatja.
Helyükre kerültek
A 2010-es választás a baloldalon felvillantott egy új, alternatív erőt. Ez pedig az LMP volt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de gondoljunk bele: amikor Schiffer András tömörülése meghirdette a „lehet más a politika” jelszavát, a szakítást az 1989 utáni kormányzó erőkkel, lényegében a rendszerváltás korrupt, antiszociális formáira mondott nemet. A párt tevékenysége, parlamenti küzdelme azóta is döntően a hatalmi visszaélésekkel és a társadalmi kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdések mentén folyik. Azaz a kapitalista átalakulás negatív hatásainak minimalizálására koncentrál. Ami klasszikus szociáldemokrata attitűd.
Az LMP azonban nem vállalta fel nyíltan ezt az irányt. Nem igazolta azok várakozásait, akik korszerű, újbaloldali pólust láttak benne. Zöldre festette magát, középre próbált helyezkedni, amivel nem tudta növelni szavazótáborát, és azt a sejttette, hogy az SZDSZ utódpártja. Nem alaptalan hát a feltételezés, hogy amikor Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Jávor Benedek, Szabó Rebeka és társaik támadást indítottak a párt vezetősége ellen, majd kiváltak a szervezetből, nem csupán az LMP választási taktikájával szemben lázadoztak. Miután létrehozták a Párbeszéd Magyarországért pártot, hamar kiderült, hogy a szakítás oka sokkal mélyebb.
A Párbeszéd nem kozmetikázta agyon arculatát. Zászlajára tűzte az újbaloldali irányvonalat. És mire ment vele? – kérdezhetik sokan. Kétségtelen, ez az irány, amely a Gyurcsány-korszak után jelentős tömegeket szólíthatott volna meg, egyelőre gyengének bizonyult a Fidesz-kormány társadalmi ellentmondásokat sikeresen elfedő nemzeti ideológiájával szemben. Nem volt rá igazi igény. Ráadásul a Párbeszédnek komoly erőforrások nélkül kell(ett) evickélnie. Így aztán a politikai pártok és a civil szervezetek közötti határmezsgyére került. Politikusaira azonban felfigyelt a közvélemény. Következetességükkel, emberközeli hangütésükkel, olykor naivnak tűnő elszántságukkal, igazságérzetükkel egyre nagyobb népszerűséget szereztek.
A körülmények szerencsés vagy szerencsétlen, de mindenképpen váratlan alakulása folytán ez a személyes népszerűség most komoly politikai tőkévé vált a Párbeszéd több vezetője, és persze mindenekelőtt miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely számára. Fél éve még azért fohászkodott az ember, hogy az „új pólus” kis pártjai beálljanak mögé, de csak az addig is szövetséges Együtt élt volna a lehetőséggel. Végül a tunya konzervativizmusával komoly bajba került MSZP csapott le rá. Sokan rövid távú érdekházasságot látnak csupán ebben a meglepően merész lépésben. És félnek, hogy a párbeszédesek elveszítik hitelességüket a szocialisták karjaiban. Az együttműködés első időszaka azonban mást mutat. Azt kell mondanunk, hogy Karácsony Gergely és Szabó Tímea a magyar politikai életben most kerültek saját helyükre: a baloldal, a szociáldemokrácia élére. És ha kitart az akár kényszerű, akár őszinte nyitottság törekvéseik iránt, sokat tehetnek megújulásáért.
Radikális megújulás
Ideje lenne észrevenni, hogy a Párbeszéd programja nem egyszerű lózungokból, közhelyes választási ígéretek halmazából áll. Nincsenek vele egyedül, de mégis elég ritka – főleg a baloldalon – hogy a választási programpontok egy átfogóbb, távlatosabb világképbe, értékrendbe, valamilyen társadalmi modell perspektívájába illeszkedjenek. Két ilyen elemre mindenképpen illene odafigyelni.
Amikor a Párbeszéd alapjövedelemről vagy lakhatási jogról beszél, nem zengzetes juttatásokat, hanem fontos szociális alapelveket fogalmaz meg. Kiáll a legfontosabb emberi jog, az élethez való jog mellett. Miután nem a saját akaratunkból jövünk a világra, szűkebb és tágabb közösségeink egyaránt felelősek életben maradásunkért. Még akkor is, ha semmit nem adunk cserébe. Az államnak is vállalnia kell a tisztes létminimum biztosításának kötelezettségét, ha elismer minket polgárainak. Ostoba félelem, hogy az emberek döntő többsége nem vágyik majd többre, és nem akarja munkával elérni céljait, kibontakoztatni képességeit. Még ha akadnának is ilyenek, nem büntethetők azzal, hogy éhezzenek, és aluljárókban fagyjanak meg. Azt pedig senki nem tudhatja, mikor és mennyi időre kerül a cserepadra. És ha a sportcsapatokban a cserejátékosokat is megfizetik, állandó készenléti állapotban tartják, a társadalmi élet versenyében sem lehet ez másképp. Így jutunk el a program alapvető üzenetéhez: „Mindenki számít!”
A másik nagy távlati törekvés: a polgári demokrácia demokratizálása. Elmozdulás a képviseleti demokráciától a közvetlen demokrácia felé. Minden törvényes eszközzel, ahol csak lehet. Az önkormányzatok hatáskörének növelésétől kezdve az érdekvédelmi szervezetek jogainak erősítésén át a civil mozgalmak közéleti-politikai mozgásterének tágításáig. Hiszen jól látható, hogy a szavazójog önmagában nem jelent komoly kontrollt az elitek korlátlan uralomra törő hatalmi ösztönei felett. A polgároknak a saját életterükben kell jogokat szerezniük a döntések befolyásolására, elképzeléseik, érdekeik érvényesítésére. Tágabb lakóhelyükön, munkaterületükön, amelyet jól ismernek, ahol kevéssé lehet őket manipulálni.
Szó sincs arról, hogy ezek gyökeresen új elképzelések lennének a jóléti polgári állam ideálisabb működéséről, távlatairól. És azt sem állíthatjuk, hogy Karácsony Gergely megváltó prófétaként csöppent velük a legnagyobb hazai szociáldemokrata párt hálózatába. Az MSZP-ből sem veszett még ki a progresszív szellemi tőke, és nincs híján elkötelezett, hiteles, tettre kész fiatalabb politikusoknak sem. A jelenlegi lépéskényszer remélhetően őket is helyzetbe hozza. Talán ezt jelzi, hogy a párt saját soraiból Kunhalmi Ágnest emelte Karácsony Gergely mellé. Ígéretes, tavaszias tandem. De nem csupán egy esetleges választási siker szempontjából. Többről van szó, lényegesen többről. A magyar szociáldemokrácia radikális megújulásáról. Olyan korszerű baloldali szellemiség és polgári magatartás kialakításáról, amellyel büszkén és örömmel azonosulni lehet.
Ezért a választási eredménytől függetlenül ezt a szövetséget egyben kell tartani! Naivitás? Lehet. De mi más fűtheti ma az embert?
