Képzeljenek el egy országot, ahol a Vezető beosztottjai külföldre utaznak, és ott elmondják a fél világnak: a Vezető véleménye nem számít.
Legtöbbször az ellenkezője történik. Hitler kormányában például eleinte többen voltak, akik pontosan tudták, hogy a Vezető óriási károkat okoz, és valószínűleg őrült - mégis támogatták őt. Voltak, akik féltek tőle. Voltak, akik gyűlölték a kommunista vagy szocialista ellenzéket. Voltak, akik elhitették magukkal, hogy jobb, ha ők bent vannak, és a rendszert belülről gyengítik. Voltak, akik arra számítottak, hogy a Vezető hamarosan úgyis megbukik.
Ha van hasonlóság Hitler és Donald J. Trump között, az az, hogy a varázsuk népszerű hiedelmekre épül. Hitler nyíltan azt ígérte, hogy a felsőbbrendű Németországé lesz az egész világ. Trump csupán éreztette, hogy Amerika újra az lesz, ami volt: a fehérek országa.
Az elmúlt hétvégén viszont Trump legközelebbi munkatársai mást mondtak a nyilvánosság előtt, mint a főnökük. A müncheni biztonsági konferencián H. R. McMaster, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója – ez az az állás, amelyet valaha olyan nagyágyúk, mint Henry Kissinger és Zbigniew Brzezinski töltöttek be – kijelentette, hogy a Kreml beavatkozása a 2016-os amerikai választásba „elvitathatatlan.” Az elnök azonban nyomban leintette: egy tweeten. Szerinte a tábornok „elfelejtette” megemlíteni, hogy az orosz beavatkozás semmit sem változtatott a választás kimenetelén, és így ő legitim elnök.
Amikor ezt a tárcát írom, McMaster a helyén van.
A müncheni hallgatóság viszont nehezen tudta eldönteni, hogy ki az úr Washingtonban. Sigmar Gabriel, a német külügyminiszter, nyilván örült McMaster atlantista vélekedéseinek, de nem döntötte el, mi számít: „a tettek, a szavak, avagy a tweetek?”. Kersti Kaljulaid, az észt elnök szerint az atlanti szövetség él és virul, mert – ha jól érti - a Pentagon növeli Kelet-Európa katonai támogatását.
Itt, Washingtonban Rex Tillerson, az amerikai külügyminiszter hosszú interjút adott vasárnap este a CBS-nek. Keményen, de más hangnemben nyilatkozott Észak-Koreáról, mint az állandóan csak fenyegetőző elnök. Amikor a riporter arról faggatta, hogy valóban „idiótának” hívta-e Trumpot egy privát beszélgetés során, huncut mosollyal válaszolt. Nem mondott se igent, se nemet, de nem volt kétséges, hogy mit gondol elnöke külpolitikai tudásáról és nézeteiről.
Egyelőre ő is a helyén van.
Trump munkatársai az elnök beteges és veszélyes hajlamait – gyerekes nárcizmusát - próbálják fékezni. Ők a „felnőttek” körülötte. A Kongresszus republikánus képviselői között is van, aki megveti a Fehér Ház lakóját, de legtöbbjük tapsol Trump adópolitikájának, és támogatja ultrakonzervatív jelöltjeit a magas bírói pozíciókra.
Nem lehet tudni, hogy Trump vagy a hozzá hasonló hajthatatlan, csak saját uralmukat és jólétüket szem előtt tartó Vezetők mikor buknak meg. Talán akkor, amikor a pártjuk cserbenhagyja őket.
Amerikában ez a folyamat már elindult.
