Orbán Viktor olyan sikerrel húzza magára a hazai közéletet, hogy gyakorlatilag minden róla szól. Szereted? Támogass mindent, amit ő mond. Utálod? Utasíts el mindent, amit ő (is) mond. Ez történt Thomas Piketty francia közgazdász egyik blogbejegyzésével is, amely a kelet-európai EU tagállamoknak juttatott uniós támogatásokat vetette össze az ezekből az országokból kiáramló profittal. Az írás konklúziója, hogy több profit áramlott ki Magyarországról (is), mint amennyi uniós támogatást kapott. Az elemzés azonnal felkorbácsolta a magyar közvitákat is, méghozzá a szokásos törésvonal mentén.
Orbánista üdvözlés
Piketty blogbejegyzésének orbánista üdvözlése hamar megjelent, méghozzá a Mandiner internetes portálon Oláh Dániel tollából, rengeteg hivatkozással a Századvég vezető elemzőjére, György Lászlóra. A jobboldali szerzők Piketty által megerősítve látták Orbán szokásos érvelését, amelyet péntek reggeli rádiós alákérdezős interjúiban szokott exponálni, arra a kritikára reagálva, hogy a magyar gazdaság az uniós támogatásoknak köszönhetően nő. Orbán szokásos reakciója: ez a pénz, amit kapunk, a „mi pénzünk”, amit „visszakapunk”, abból, amit a nyugati multik megtermelnek nálunk és kivisznek tőlünk. Akik „legázoltak” minket.
Mielőtt belemegyünk e nézet elemzésébe, meg kell jegyezzük, a Pikettyre való hivatkozás meglepő fordulat a jobboldaltól. A francia közgazdász nagy műve, A tőke a 21. században ugyanis pont annak a politikának a kritikája, melyet Orbán Viktor folytat. Annak a politikának, amely leépíti a jóléti újraelosztó alrendszereket - az oktatást, egészségügyet, szocpolt, átképzést -, aminek következtében az alsó társadalmi rétegek lesüllyednek, a felsők meggazdagodnak, létrehozva a Piketty által szupergazdagoknak nevezett osztályt, akik átörökítik vagyonukat. Magyarország mintaországa a Piketty által leírt neoliberális folyamatoknak.
De igaza van-e annak az érvelésnek, mely szerint a „multik”, vagy a „nyugat” „kizsákmányolják” Magyarországot és a keleti országokat, és mi a pénzünk egy részét csak visszakapjuk? Nincs igaza. Béndek Péter filozófus joggal nevezi ezt „sérelmi közgazdaságtannak”, amely igen elterjedt Orbán és Vona táboraiban. Ez a narratíva még akkor is hamis, ha elszórtan a baloldalon is előfordul. A baloldalon jellemző "világrendszer"-, illetve "függőségi"-elméletek azonban messze nem ilyen túldetermináltak, meghagyják a helyet a periferiális és fél-periferiális országok ügyes felzárkózásának, még ha nem is valószínűsítik azt, hiszen kimutatják a fejlettebb országok óriási versenyelőnyét.
A jobboldali sérelmi közgazdaságtan szerint az elnyomó multik/nyugat tehetnek arról, hogy Kelet-Európa nem zárkózott fel a világgazdaság centrumához. Ez azonban nem igaz. A multikra építő modellt maga Kelet-Európa választotta, nem volt kényszer ebbe az irányba menni. A keleti országokon belül harc volt a piaci fundamentalista és a szkeptikus elitek között, és kevés kivétellel a transznacionális tőkét preferáló piaci irányzat győzött. Nem igaz, hogy nem volt mozgástér, választási lehetőség. Szlovénia például úgy volt sikeres, hogy sosem nyílt ki a multik előtt.
Tartósan külföldi cégekre építő, alacsony bérezésű sikeres felzárkózási modellt azonban alig ismerünk. Írország tűnik az egyetlen ilyennek, de egyrészt már pár évvel a "kelta tigrisnek" csúfolt felzárkózási pálya kezdete után utolérték az ír bérek a brit szintet, másrészt masszív offshore karaktert is öltött az ír gazdaság. Az eleinte szintén a külföldi tőkére építő szingapúriak gyakorlatilag azonnal elkezdték a hazai gazdaság, különösen a humán tőke fejlesztését, és tudatos béremelésekkel szorították ki az alacsony hozzáadott értékű termelést. Az összes többi sikeres felzárkózás eleve a hazai gazdaságra épített, a kapitalizmus kialakulásának kezdete óta.
Magyarország is választhatott volna más gazdasági modellt, és választhatna ma is, de nem teszi. Természetesen nem arra gondolunk, mint sokan a radikális jobboldalon, hogy pakoljuk ki egyik napról a másikra a multikat. Ez természetesen a magyar gazdaság teljes összeomlásához vezetne. De jó oktatással, átképzéssel, egészségüggyel, infrastruktúrával segíteni lehetne a hazai tulajdonú gazdaságot, hogy felzárkózzon a multik által dominált szektor mellé. De Magyarország nem ezt teszi, az eleve gyenge hazai tulajdonú gazdaság az uniós csatlakozás után összeomlott. Az Orbán-kormány ráadásul majd kétszer annyi közvetlen támogatással tömi ki a közvélemény előtt bőszen támadott multikat, mint elődei. Hogy is van ez akkor? Tömjük a pénzt a multikba, aztán sérelmezzük, hogy a profitot kiviszik, és egy részét visszaadják EU források formájában? Áll ez a logika? Aligha.
Liberális ellentámadás
Várható volt, hogy a magyar liberálisok nem várnak sokáig, amikor azt látják, hogy egy nemzetközileg igen elismert tudós megtámogat egy olyan álláspontot, amelyet idehaza Orbán rögeszméjeként ismer a közvélemény. Magyar Bálint és Mizsei Kálmán cikke rögtön „neomarxista közgazdásznak” nevezi Pikettyt, ami azt mutatja, hogy vagy Pikettyt nem olvasták, vagy Marxot, vagy egyiket sem. Piketty ugyanis nem marxista, el is utasítja, hogy annak nevezzék, a marxisták pedig élesen kritizálják. Hiába használjuk szitokszóként, nem mindenki marxista, aki baloldaliként megzavarja a világképünket.
A liberálisok fő vakfoltja, hogy nem látják a modellt ott, ahol mindenki más látja. A globális kapitalizmus ugyanis nem egységes, különböző modelljei vannak. Kelet-Európában az európai uniós integráció és a kapitalizmus kiépítése egymással összefüggésben zajlott és az egységes piacot kihasználó multik behívása nyomán egy egészen új, máshol korábban soha nem létező kapitalizmusmodell jött létre, az úgynevezett külföldi működőtőke-függőként ismert gazdaság.
A külföldi működőtőke-függő modell egyáltalán nem volt sikeres. Harminc év után odáig jutottunk, hogy a nyugathoz való felzárkózás elmaradt, a multiknak soha nem volt más érdeke, mint az alacsony hozzáadott értékű és alacsony bérezésű termelési lehetőség kihasználása. Tegyük hozzá: nem gonoszak, csak racionálisan kihasználták azt, amire mi lehetőséget teremtettünk. A kelet-európaiak nem látják jövőjüket, nem vállalnak gyerekeket, elmennek Nyugat-Európába dolgozni. Középosztály hiányában korrupcióba és demagógiába fulladt a politika a teljes régióban.
Mire lett volna elég harminc év? Harminc év alatt a háború utáni német és olasz gazdaság a teljes megsemmisülésből a gazdasági csoda állapotába jutott, Szingapúr és Dél-Korea a harmadik világból az elsőbe. Írország harminc év alatt Európa szegényházából az egyik leggazdagabb államává vált, Kína pedig harminc év alatt sok évtizedes hátrányból beérte Kelet-Európát, óceánparti fejlődési övezeteiben pedig jócskán meg is előzte. A multikra építő kelet-európai modell befuccsolt, a liberálisok viszont nem hajlandók még magáról a modellről sem tudomást venni. Ritkán alakul ki ekkora szakadék elmélet és a valóság között.
A legalaposabb elemzést Piketty írásáról most is, mint máskor, Oblath Gábor közgazdász adja. Felhívja például a figyelmet arra, hogy a Piketty-cikkben található ábrában az országból kiáramló tőke oszlopból a GDP 2,2 százalékát kitevő rész a felhalmozott adósságállomány után fizetett nettó kamat. Hozzáteszi: ezért aligha okolhatók a külföldi befektetők.
Teljesen egyet kell értsünk vele. Az eladósodás a hazai rossz kormányzás eredménye. A rendszerváltás után az adósságállomány már egyszer elért egy elfogadhatóan alacsony szintet, amely után nyilván alacsonyabb kamatokat is kellett volna fizetnünk. A Gyurcsány-kormány volt az, amelynek ténykedése a GDP majd 30 százalékával emelte a magyar adósságállományt, és ennek következtében nagy arányban a fizetendő kamatokat is. Eladósodás elleni harcát aztán az Orbán-kormány is elvesztette.
Átállni egy új modellre
Holisztikusan kell gondolkodnunk az integrációs mintáról, mellyel Magyarország a világgazdasághoz csatlakozott. Bár a tőkeáramlások nem mindegyike ismert, az látszik, hogy az egyenleg igenis negatív Magyarországra nézve. De a modell kudarcának nem a multik kapzsisága az oka, ők csupán azt használják ki, amire a keleti döntéshozók lehetőséget adnak nekik. A jobboldali és radikális baloldali véleményformálóknak tehát tényleg fel kellene hagyniuk a sérelmi közgazdaságtannal. A hazai gazdaság elősegítésére kellene koncentrálniuk, mert az elnagyolt blogbejegyzésből, illetve számos mélyebb elemzésből látjuk: a multikra építő modell önmagában elégtelen a gazdasági felzárkózáshoz.
A liberálisok viszont ameddig nem ismerik el a modell létezését, addig nem fogják megérteni, miért van az, hogy az általuk vallott nézeteket ma már egyetlen politikai erő sem vállalja fel Magyarországon, azok társadalmi támogatottsága minimális. És azt sem fogják megérteni, hogy miért nem tesznek szinte semmit a nyugati államok vezetői az ellen, hogy Orbán illiberális államot működtet az Unióban. Azért nem tesznek, mert úgy érzékelik, megéri nekik a keletiek ilyen típusú integrációja. Ahogy Günther Oettinger, az Unió közös költségvetésért felelős német biztosa nyilatkozta: "gazdasági szempontból Németország nem nettó befizető, hanem nettó kedvezményezett”.
Sérelmi közgazdaságtant tehát nem szabad folytatni, de a kapitalizmusmodellünket bizony kritikusan kell szemlélni. Szerencsére a magyar politikában is megerősödtek az ilyen hangok. A Szél Bernadett által képviselt zöld és a Karácsony Gergely által vezetett szociáldemokrata irányzatok már nem félnek firtatni a külföld által dominált gazdasági modell fenntarthatóságának kérdését. Sőt kidolgozott programjaik vannak arra, hogy átálljunk egy olyan modellre, amely fenntarthatóbb és igazságosabb.
1. A vámok és kvóták uniós csatlakozás előtti lebontásával párhuzamosan megjelennek a nyugati transznacionális cégek keleten, ahol döntően globális termelési láncaik alacsony hozzáadott értékű, ezért alacsony bérezésű termelési fázisait végeztetik. A magas bérezésű, magas hozzáadott értékű fázisok többsége nyugaton marad.
2. Ezt a keleti kormányzatok ösztönzik: adókedvezményekkel, közvetlen állami támogatásokkal, jelentéktelen minimálbérszinttel, jogosítványok nélküli szakszervezetekkel, természetvédelmi területek ipari telephellyé nyilvánításával, stb.
3. A keletiek hamisan a pénzszűkére hivatkozva nem végzik el a hazai tulajdonú gazdaság segítését a munkaerő mint termelési tényező oldaláról. Kivéreztetik az oktatást, az egészségügyet, az átképzést, a szociálpolitikát. Ezért az egykor humán tőkéjére büszke régióban létrejön a szakképzett munkaerő hiánya.
4. Ráadásul a munkaerő krémje az uniós belépés utáni nyugati munkapiaci nyitással élve fokozatosan elvándorol Nyugat-Európába. Ez egyes keleti országokban drámai szintet ér el.
5. Az EU a felzárkózáshoz fejlesztési támogatásokat nyújt, amit azonban a keleti elitek nagy részben ellopnak. Más részük nem hasznosul, mert a magángazdaság gyér és erőtlen, az állami szféra pedig működésében kivéreztetett, ezért képtelen a fejlesztési forrásokat másra fordítani, mint félig legális pótlólagos működés finanszírozásra.
