Lefegyverző a természetessége civilben és színpadon egyaránt. A Dolgok, amikért érdemes élni című monodráma előtt, a Centrál Színházban, amikor bemegyünk a nézőtérre, ő már ott téblábol. Nem állítható, hogy Pokorny Lia nagyon felhívja magára a figyelmet. Öltözéke a lehető legegyszerűbb, sima, nem betűrt, hosszan lelógó ing, fekete farmer, vászoncipő. Nem tűnik jelmeznek. Ő meg, ahogy elvegyül köztünk, nem látszik színésznőnek. Diskurál néhányunkkal, segít a leültetésben, és közben figyel, ismerkedik az aznapi publikummal. Tán már itt felméri, ki az, aki kapható egy „táncra”, hiszen, mint hamar kiderül, interaktív játékon alapszik majd az este.
El sem oltják a nézőtéri lámpákat. Mi is egyfolytában fókuszban vagyunk, és ezzel az egész színházteremre kitágul a játéktér. Pokorny gyakran lejön a nézőtérre, körbenyargalja vagy kiszúr magának egy-egy játszótársat, akit a közönség között, a székek karfáján lavírozva, ahogy olykor a bohócok teszik a cirkuszban, közelít meg. Jókora bohócvéna van benne, készség a bolondozásra, a gyermekien felszabadult játékosságra, a humorral teli improvizációra, és ezt most kamatoztatja Duncan Macmillan darabjában, Horgas Ádám empatikus rendezésében.
Ilyen flottul improvizálni, ennyire készen lenni az adott pillanatra, valószínűleg a Beugró című tévéműsorban tanult meg, aminek válogatásán azt mondta, hogy lássák be, ez nem megy neki, ez nem az ő műfaja. Nem látták be. Mielőtt indult a műsorfolyam, Kapitány Iván producer szólt, hogy számítanak rá. Jól tették. Remek férfi színészek között, egy szál nőként állta a sarat. Láthatóan igencsak inspirálták egymást, remekül mókáztak, a rögtönzött jelenetekbe belecsempészték élettapasztalatukat.
Meglehetősen jól jött ez akkor Liának. Nem sokkal előtte, a nagy botránnyal járó igazgatóváltás vállalhatatlanná tette az Új Színházat, ott kell hagynia a teátrumot, ami tíz évig szakmai otthonát jelentette. Őt, aki már gyerekkorában - mivel sokfelé dolgozó szakács apja miatt jó néhány városban laktak – megtanulta a búcsúzást, a dolgok és emberek elengedését, új kapcsolatok kialakítását, igencsak megviselte ez. Az is megfordult a fejében, hogy abbahagyja a szakmát, mondván, egy középkorú színésznő után, aki ráadásul színművészetit sem végzett, nem fognak kapkodni. Arra is gondolt, gyorséttermi eladóként dolgozik majd, hiszen ott a gyerek, akit akkor egyedül nevelt, valahogy csak meg kell élni.
Különben az a típus, aki nem feltétlenül esik kétségbe, ha valami rossz éri. Inkább töprengeni kezd, hogy mi is lehet neki ezzel a dolga. És addig elmélkedik, míg csak kisüt valamit. Így volt ez akkor is, amikor úgy ment felvételizni a színművészetire, hogy no, majd meglátják, milyen nagyszerű is ő. Erre már az első fordulóban lapátra tették. Nem azt gondolta, hogy akkor ezek hülyék, nem látják meg benne a világraszóló, hatalmas tehetséget, hanem először azt, hogy hát akkor lehet, hogy nem is alkalmas erre. Aztán csak úgy érezte, és váltig érezte, hogy mégiscsak a színészet felé vezet az útja. A Pinceszínházban szerencsére jól fogadták, bár akkor meg ő nem értette miért, úgy gondolta, hogy érzelgős, nagyon romantikus volt a felvételin, túlcsordult a lelke. Hát a lelke igencsak hatalmas! De ez azzal párosul, hogy mindig kívülről figyeli magát, még akkor is, ha játszik, így helyrebillenti az egyensúlyát, megmenekül az érzelgősségtől.
Bár nagyon is alapoz a megérzéseire; ha valahol már fullasztó a légkör, nem jó ott lenni, viszonylag gyorsan dönt. Így volt ez a Bárka Színház esetében is, ahonnan többekkel úgy jött el, és ugrott fejest az ismeretlenbe, hogy nem tudta, mi lesz. Akkor Márta István nyújtott segédkezet, az Új Színházba hívta. Ezután pedig Puskás Tamás invitálta a Centrálba, ami azóta is biztos pont életében. De hamar adódott a Csillag születik című tévéműsorban a zsűrizés is, amire elsőre megint azt mondta, hogy nem neki való. Feltehetően a műsor ízlésvilága nem is áll túl közel hozzá. De neki sikerült, ami keveseknek, egy csillogó-villogó szórakoztató műsorban, amiben a legtöbben mórikálják magukat, behódolnak bizonyos elvárásoknak, ő épp zsigerből jövő természetességével önmaga tudott maradni. És bár játszott komédiában és tragédiában is - arra különösen büszke, hogy Dosztojevszkij hősnőként is állta a sarat -, a zsűrizés hozta meg számára az országos népszerűséget, ismertséget.
Kicsit sok is volt ez neki, megrettent, hogy nem marad elég ideje a gyermekére, próbált elrejtőzni, nem nagyon vette fel a telefonját, felkéréseket igyekezett elhárítani. De nincs mese, márkanév lett, ami azt is jelenti, hogy úgynevezett húzónévvé vált: ha feltüntetik a plakátokon, szórólapokon a nevét, feltehetően több jegyet váltanak a produkcióra.
Így aztán a Dolgok, amikért érdemes élni esetében nyugodtan ki lehetett írni, hogy egy szál magában játszik, bízni lehetett abban, hogy a monodráma műfaja nem riasztja el a nézőket, ellenkezőleg, ha ő adja elő, az döntő fegyvertény lesz a pénztárban is. Bár a Centrál kamaratermében, a Kisszínházban játszik, az rendszeresen dugig van. Nem kevesen többször is megnézik őt, ahogy a produkciónak, úgy neki is van rajongótábora. Pedig nincs semmi sztárallűr, hatásvadász érdeklődés-fokozás.
Pokorny egy korabeli nőt játszik, akinek mindenféle nehézségei voltak, nem jött jól ki az édesanyjával, aki később öngyilkos lett, de azért tovább kell létezni, és ebben a nőben hihetetlen energia, akarat és hitt, meg életszeretet van, amivel tovább tud élni. Csakúgy, mint Lia, akivel azt hiszem, hogy mentalitásban nagyon rokon ez a nő. Ha a történet maga kitalált is, ha nem is olyan volt a gyerekkora, ha nem is úgy esett szerelembe, ahogy elmeséli, de egész egyéniségében sok a hasonlóság. Maximálisan magát adja, így ez az este önvallomás. Egy mind jelentősebbé váló színész szünet nélkül, másfél órában megmutatja nekünk, hol tart a pályán, és óhatatlanul azt is, hol az életben.
Fontos és nagyszerű este!
