A közép-európai választásokról a külföldi elemzők mostanában leegyszerűsített sémákban gondolkoznak. Két erő küzd, a Brüsszel-barát liberálisok és a helyi sötét populisták. És nem kétséges, hogy "Európa" kinek az oldalán áll. A negatív Orbán- és Kaczyński-kép állandósult, velük kapcsolatban nincsenek "nyugati" illúziók, de a csehek a régióban mégiscsak demokratikus mintagyerekek. Az aktuális prágai elnökválasztást azonban nem lehetett beilleszteni az európai fekete-fehérbe. Az most teljesen érdektelen, hogy az eredmények nem meglepőek, sőt kiszámíthatóak voltak. Ami most itt Pesten érdekes, s ez nem jó hír, hogy ami kijött (Zeman sikere), nem támogatja a nagy nemzetközi lapokban a hitet, hogy hátha itt, az előrejelzések ellenére is, a jó győzelme mégis benne van, vagy lehet a pakliban.
Nem katonatiszt
A nyugati sajtó Orbánnal foglalkozó anyagai alig változó sztereotípiákkal dolgoznak. Ellenfelei maguk a demokráciát forgalmazzák, de hát demokratikus ellenzéknek annak idején, még 1989 előtt, a hatalom nélküli, pártállammal szembeszálló ellenzéki csoportokat nevezték, később pedg már a rendszer volt demokratikus és most, akármilyen változások után is, de a '89 előtti jelzők egyszerűen nem működnek. Néhány éve egy Orbán-ellenes felszólalásában a nagyszerű lengyel Adam Michnik saját '89 előtti retorikáját, szóhasználatát folytatta, mire körülöttünk a közönség kiröhögte. A korábbi visszhangok egyszerűen nem működtek.
Egyébként egyáltalán nem ismeretlenek a kemény törések, a drámai összeomlások az autoriter rendszerekben. Valamilyen módon feláldozzák a szimbolikus vezetőt, eltávolítják legszűkebb munkatársait, de a rendszer kulcspozícióiba kerülők többsége még hosszabb időre a helyén marad. S azután különböző személyi paktumokból következnek lassan a mélyebb változások. Valami ilyesmi történt a Franco-rendszer bukásánál Spanyolországban, s most a szemünk előtt játszódik le Kubában; Fidel még élt, amikor elindult rendszere lebontása, s azt Raoul Castro sem tudta, vagy akarta megfordítani. S lehet tovább sorolni a latin-amerikai példákat – esetenként váratlan csattanókkal. Pinochet Chilében hosszú évek brutalitása (majd a gazdasági sikerek) után, 1988-ban elnöksége meghosszabbítására népszavazást írt ki. S óriási meglepetésre a közvélemény ellene fordult. A tábornok megbüntette a projektet rosszul szervező tisztviselőket, de elismerte az eredményeket, vagyis 56-44 arányban veszített. A katonák visszatértek a kaszárnyákba, de a gazdasági elit zöme, persze, a helyén maradt. Évekkel később emeltek emlékhelyeket a megkínzott és kivégzett értelmiségieknek.
Szép történet a mexikói. Az ottani Nemzeti Forradalmi Párt viharos idők után hosszú évtizedekig a helyén maradt, rendszeresen váltogatva országos választásokon államelnökeit, amikor jelöltjük egyszer csak kisebbségben maradt. Veszíteni nem akartak, a rendszer összeomlott, más nem jutott az eszükbe, bejelentették, hogy a számlálórendszer működésképtelen.
A váratlanul megbukó rezsimek majdnem mind katonai diktatúrák (is) voltak. A megöregedett tábornokok rendszerei egyszerre csak - már jó sokára - beszakadnak. Orbán azonban nem katonatiszt, s ehhez a modellhez még nem eléggé öreg. 2002-ben elbukott rendszere egyébként még nem volt kész autokrácia, inkább félpuha rendszernek tűnt. És az akkori kudarcból Orbán láthatóan többet tanult ellenfeleinél.
Potenciális megmentő
De a jó győzelmi esélyeinek javításához így - és egyre inkább - fontosabbá válik a kampánytechnika. Az utolsó hetekben talán érdemes erre összpontosítani. Kikerülhetetlen, hogy az ellenzéki sajtó túl sokáig diabolizálta Orbánt, s a kénkőszag nem erősíti az emberek lelkesültségét a demokratikus politikai technikák iránt. A szavazófülke hangulata másmilyen.
Persze, közben Orbán problémája, hogy nincs valódi, éles kontúrú, markáns ellenfele. Nincs kit színpadiasan leszúrni… Ezért próbálkoznak Sorossal, akitől Orbán hívei tarthatnak, sokan tartanak is. Az ellenzéki fiatalemberektől ebben a közegben nem fél senki, nem is kell velük szemben különösebben védekezni, vagy tőlük bárkit megvédeni. Az ellenfél kiszámíthatatlanságát, rémisztő voltát az ellenzékkel szembeni mozgósításra a kormányoldal most nemigen használhatja. A új arcok, a fiatal értelmiségiek vezető politikusként visszafogottak, a kormányszavazó nem hiszi őket veszélyesnek. Azoktól közülük, akik hangosaknak tűntek a hétköznapi politikai csatákban, már megszokták, hogy eddig harapni nem tudtak.
Orbán érvelésmódjában nincs szó arról, hogy mutatná, valamit képes lenne javítani. Egyébként arról sem volt eddig szó, mit tanult saját első kormányzati periódus után, és miben más a mostani két ciklus az 1998-2002 közöttihez képest.
Minden autoriter rendszer hangsúlyozza, hogy ő a rend és előtte a káosz volt. Mugabe a gyarmati rendszerhez mérte magát, ami egyébként a későbbiekhez képest igazán a rendet és nem a káoszt jelentette. Franco azt mondta, hogy békét teremtett és egyesített (mint tudjuk a polgárháború Franco lázadásával kezdődött), Chilébe Pinochet rendet hozott, persze a baloldli kormánypártok fizikai lemészárlását követően. Ezt a posztkáosz beszédmódot gyakran használta Orbán is (természetesen puccsok és polgárháborúk nélkül).
De hát az Orbán-rezsim alapmítosza, a miniszterelnök, mint potenciális megmentő, már igazán két évtizedes, s a megmentés aktusa már elfelejtődött, és a megmentés homogén legendáját mára már sokfélének tartja a közönség, húsz évig végül is nagyon nehéz fekete-fehérben fenntartani az aktuális történelemképet. A 2007-08-as gazdasági válság nem tartott olyan sokáig és a nemzetközi segítségnek köszönhetően sikerült elkerülni a rendszer gazdasági bukását, és így az sem tűnik unikálisan szörnyűnek, s már felejtődik az átlag számára. S ha sokaknak úgy is tűnt egyszer, hogy Orbán megmentette őket a 2010-es évek fordulóján, ezért hányszor, vagy meddig kell hálásnak lenniük?
A fiatal fejekkel az ellenzéki sajtó tulajdonképpen rákényszerítette az ellenzéki pártokat arra, hogy azt állítsák, a gyakorlottság, az államvezetési gyakorlat nem számít (hiszen, ha számítana, lenne még sok nem-öreg szoci vezető is raktáron). Tehát a kormányoldalnak természetszerűen azt kell állítania, hogy igazán használható államvezetője csak neki van, a szocik maguk is lenullázták a saját tapasztalt embereiket. Az igazi különbség a két oldal jelöltjei között ebben az érvelésmódban így a tapasztalat. S ha a különbség a két oldal húzóarcai között e tekintetben ekkora, kire lehet bízni a kormányzást, ha nem a gyakorlottakra?
De hát kinek hiszik el Magyarországon, hogy létezhet nálunk korrupció nélküli, balesetmentes vezetés?
Hiányzó leltár
Érdekes módon nem tudjuk ugyanakkor, hogy ebben a kampányban miért nem használja a kormányoldal "Orbán, a sok éve hatalomban bizonyító történelmi alak" mítoszát. A határon túli magyar szavazók között talán magától is működik. De Magyarországon egyszerűen alig része a diskurzusnak, pedig korábban erről folyamatosan volt szó.
S nem jön össze a Putyin-hatás sem, ami az orosz közegben most jól látható. Az autokrata elnöknek ott két alapszerepe van: ő a jó bíró, igazságot szolgáltat, mérlegel és dönt. Ennek ad és a másiknak nem enged. Ráadásul Putyin esetében aktív geopolitikusról van szó, az egyik nagy játékos, akire a világon mindenki figyel. Vereségei is nagyságáról tanúskodnak. S az orosz közegben ez a második szerep mostanában kiszorítja az elsőt. Orbán geopolitikai feladatai és lehetőségei nem mérhetőek Putyinéhoz, de mert eddig nem akarta a jó bírót alakítani, itt azért nyílhatnak terek. Gondolom, fog is próbálkozni.
Orbánról az ellenzék már sok éve nem készített magának mérleget (azt hiszem, igazán 2010-ben és 2014-ben sem). Hiába hitte az ellenzék, hogy sok éve testközelből ismeri, nem készített mérleget róla. Hol vannak a gyenge pontjai, hol vannak azok a munkatársak, esetleg szövetségesek, akik igazán előreviszik, s hol vannak azok, akik inkább tehernek minősülnek, mert könnyen támadhatóak? Hol fáradt ki, hol ürültek már ki az erőforrásai? És hol nem? S esetleg hol jutott újabb ilyenekhez? Hol lehet könnyen támadni? Merre találhatóak a leginkább kifáradt választók? A törzsgárdát mivel kell lelkesíteni? És mivel a csak az utolsó két hétben odacsapódottakat? Melyiknek szól igazán a Soros-ellenes kampány? Hogyan próbálnak majd meg rasszista-közeli formulákat használni az ázsiaiakkal, észak-afrikaiakkal szemben, anélkül hogy a címkék elérnék a romákat, és ami most külpolitikailag különösen fontos, az idetelepedett kínaiakat? Hol terhelte maga Orbán, vagy kommunikátorai túl a saját képét, amiből következően nehezebben fordul, könnyebben sebezhető?
Vannak-e különbségek az apparátus két, most leginkább érintett része, Rogán propagandistái és Lázár MEH-esei között? Lehet-e valamilyen pontokon komolyabban szembefordítani őket egymással?
Hol vannak Orbán nevében összerakott, de gyakorlatilag nem általa működtetett szakpolitikák, mondjuk szociális ügyekben, vagy az egészségügyben, amelyekből kisebb-nagyobb válságok idején a Fidesz végül is enged? Vagy ezeket is védeni fogják a végtelenségig, sőt annál is tovább? Vannak-e Orbánnak olyan korrupcióval túlterhelt és ügyesen támadott segédei, akiket valamilyen helyzetben feláldozna? Vannak-e a Fideszen belül ebből a szempontból külső és belső körök? S ha igen, akkor állandóak, vagy folyamatosan változnak? S ha ilyesmire, akár csak elvétve sor kerülne, mi következik mindebből most a kampányban?
S közben mit tudnak, akarnak, fognak átalakítani likvid formákba: állásokat, pozíciókat, területeket, fenyegetéseket, embereket és/vagy az infrastruktúrát? S az apparátusok egy része szívesen lebuktatja a más részeket, a központi vezető meg közben úgy tesz, hogy mindez nagyon helyesen történik (mint a putyini segédcsapatokban). Nálunk ez a vezetési kultúra a kormánypártból hiányzott, s akkor ez most így is marad már? Vagy azért valamilyen tisztáldozatra Orbánt, ha nehezen is, de a kampányban rá lehet venni? És fordítva, a kormányoldal apparátusában lesznek olyanok, akik a konfliktusoktól, és helytállásuktól remélik felfelé mozgásukat, s talán az előre végiggondolt taktikákkal szemben ütközéseket produkálnak, hogy a kormányoldal jobban szerepeljen. Ezek elvben még hozhatnak valamit a Fidesznek, de nagyobb a kockázat is és az ilyen posztokon, személyi összeütközésekben az ellenzéknek nem tervezetten is érdemes támadnia.
Persze, ezekhez a technikákhoz az ellenzéknek olyan fogásokkal, információval és személyi körrel kellene bírnia, amilyenekkel leginkább nem, vagy csak elvétve rendelkezik. De egyes pontokon, vagy frontszakaszokon, remélhetően mégiscsak tévedünk.
