- "A sürgősségi nem gyorsasági ellátás"

- Ha most önnek lenne szüksége sürgősségi ellátásra hová rohanna, melyik intézményre bízná magát?

- Ide, a Heim Pál Gyermekkórházba...

- ... mert csak ezt a helyet ismeri?

- Nem, nem azért. Nem tudom, hogy bemennék-e bármelyik kórházba. Azt hiszem megpróbálnám magamat kezelni.

- Vannak azok a helyzetek, amikor ez nem működik.

- Vannak, de nem tudom megmondani, melyiket választanám és melyiket hárítanám el.

- Mert nem akarja megbántani a kollégáit vagy pedig azért, mert ön sem bízik abban, hogy ki tudja várni míg sorra kerül?

- Nem, nem a bizalom hiányáról van szó, mindegyik osztálynak megvannak a maga sajátosságai, és az is amiben jobban teljesít, mint a többi.

- Engem potenciális áldozatként megnyugtatna, ha azt mondta volna mindenhol egyenletes, jó színvonalú ellátás van.

- De ezt potenciális áldozatként most ön sem hinné el nekem. A hazai sürgősségi ellátás, az elmúlt hetek sajtóhírei ellenére is – a valóban idevaló betegek szempontjából – jól működik. Ez a hely csak azoknak való, akiknek életmentő beavatkozásra van szükségük, vagy súlyos, visszafordíthatatlan állapotromlás fenyegeti őket. A többiek számára csak idegtépő várakozást hozhat. A sürgősségi osztályokon rangsorolják a betegeket, aszerint hogy kinek milyen az állapota, mennyire sürgős az orvosi beavatkozás. Itt a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetben az általam vezetett osztályon, valamennyi ideérkezőt öt percen belül megnéz egy úgynevezett triázs ápoló. Ő az a jól képzett sürgősségi szakdolgozó, aki szigorú szabályok, és szakmai algoritmus alapján sorolja a betegeket. Így kerülhet a páciens az azonnali ellátásra szoruló csoportba vagy kaphat kritikus (15 percen belüli ellátást jelentő), sürgős (30 perces várakozással járó), kevésbé sürgős (1-2 órás sorban állást hozó) vagy halasztható (több órás üldögélést ígérő) besorolást. Az ápoló közli a beteggel azt is, hogy a besorolása alapján, mennyi várakozásra számíthat. Problémát az szokott okozni, hogy túl sok olyan páciens is ideérkezik, akit a rendszer más pontjain – például a háziorvosnál, vagy a szakrendeléseken – is el lehetne látni. Vagy akár otthon magától, vagy egy fájdalomcsillapítóval is megoldódna a problémája.

- Akkor a betegekkel van a baj?

- Ez ennél összetettebb: szerepet játszik ebben a szakemberhiány, meg az is, hogy a beteg gyakran, egyszerűen a saját érintettsége miatt rosszul ítéli meg akut problémáját, vagy csak a várólistákat megkerülendő rövidebb úton szeretne ellátáshoz jutni. Ezért bemegy a sürgősségire, ahol mindig van orvos, és tudja, biztosan megnézi valaki. Gyakran a háziorvosok maguk küldik a szakrendelők helyett ide a pácienseiket. Azoknak sem feltétlenül van szükségük azonnali ellátásra, akik mentővel érkeznek, hiszen ezeknek a járműveknek a legtöbbjén nincs orvos, és a biztonság kedvéért hozzák ide diagnózisért a betegeket. Ha most kimegy a mi sürgősségi osztályunk várójába, akkor azt látja, hogy van 16 sebészeti beteg és 14 nem sebészeti beteg, aki vizsgálatra vagy ellátásra vár. Ez gyerekkórház. Így a 30 beteg mellé minimum még 30 felnőtt is várakozik. De van olyan beteg, akivel négy felnőtt érkezik. Ez adott esetben már olyan kritikus tömeg, ami eleve magában hordozza a fokozott ingerlékenységet, pláne, hogyha a várakozók egymást is spannolják. Ha csak a valóban sürgősségire szorulók lennének a váróban, kiegyensúlyozottabb orvosokkal, nővérekkel találkozhatnának, és gyorsabban is kerülnének sorra, azaz egészen más lehetne az érzetük az ellátásról.

- Mi a megoldás?

- Valamiféle párbeszéd a társadalom és az ellátórendszer között arról, hogy mi várható el normális körülmények között a sürgősségi ellátóhelyektől és az ott dolgozóktól. A társaság, amelynek három hónapja választottak elnökévé, elhatározta, hogy ezt a felvilágosító munkát elkezdi. Szeretnénk eloszlatni azt a tévhitet, hogy a sürgősségi ellátás azonos a gyorsaságival. Azt is szeretnénk valahogy tudatosítani, hogy mik azok a tünetek, panaszok, riasztó jelek, amikkel viszont mindenképpen és minél előbb a sürgősségi ellátóhelyre kell menni. A tervezett felvilágosító munkának még nagyon az elején járunk, egyelőre csak keressük hozzá a megfelelő csatornákat és a pénzt is. Szerencsére Nyugat-Európában léteznek félig-meddig bejáratott gyakorlatok. Megoldást jelenthetne például egy ügyeleti telefonszám, amit a beteg az ország bármely pontjáról éjjel-nappal felhívhatna, és ügyeletes segítene eldönteni, hogy mennyire sürgős segítségre van szüksége. A szakember kikérdezné, és a tünetek alapján megmondaná, hogy mi a szükséges megoldás: rohanni a patikába aszpirinért, másnap megkeresni a háziorvost, vagy azonnal indulni a sürgősségire.

- Hol jönne ez létre és mekkora összeg kellene hozzá?

- Még nem tudjuk, még csak három hónapja dolgozik az új vezetőség. Megkockáztatom, hogy nem feltétlenül kell a másik oldalon egy élő személynek lenni. Applikációs megoldásra is láttunk jó példát. Amikor egy kérdezz-felelek-re épülő algoritmusban valaki elkezdi beikszelni, hogy mióta, milyen panaszai vannak, és ez alapján is megmondhatja egy rendszer, hogy hova menjen.

- A minap kiadtak egy közleményt, melyben azt írták: elkötelezettek, hogy minden beteget időben, az állapotának megfelelő szinten, biztonságosan lássanak el és ne történjenek meg a sajtóból ismert botrányos esetek. (Rövid időn belül ketten is meghaltak a Honvéd kórház sürgősségi osztályán, miközben várakoztak.) Miért volt erre szükség?

- Az elhíresült konkrét eseteket nem ismerem, tehát azokról nem szeretnék beszélni. Ugyanakkor a sajtóban is tárgyalt történetek után a közösségi portálokon gyakorlatilag már személyeskedő hangnemet ütöttek meg a kommentelők a kollégáinkkal szemben. Volt egyféle, szakmán belüli nyomás, hogy álljunk ki és harcoljunk, mert ami elindult a közbeszédben az egész sürgősségi szakmát érinti, és nem hagyhatjuk szó nélkül.

- Pedig a betegek nem a szakmai ellátásról mondtak kritikát, hanem arról, ami a várakozás alatt történik vagy éppen hogy nem történik velük. Nem kapnak tisztességes tájékoztatást, hogy meddig és mire kell várniuk. Magukra vannak hagyva, a folyosón nincs kinek jelezni, kihez fordulni. A rendszer kiszámíthatatlanságát, a kiszolgáltatottságukat tették szóvá.

- Valóban óriási gond, hogy a betegek gyakran nem kapnak információt, vagy ha meg is kapták, azt nem értették meg, vagy nem jól értelmezték. Egyetértünk abban, ha az ellátásnak ez a része jól működne, jóval kevesebb konfliktus lenne a sürgősségin. Számos sürgősségi osztály jó ideje együtt működik a Pozitív Attitűd Formálás közalapítvánnyal, az ő szakembereik rendszeresen tartanak kommunikációs tréningeket a sürgősségin dolgozó orvosoknak, nővéreknek. Azért, hogy segítsünk a kollégáknak abban, hogy megtalálják a megfelelő hangot a betegekkel és a hozzátartozókkal. Már most is gyakorlat, hogy amikor bejelentkezik a beteg, elmondjuk, hogy az ő problémája a sürgősségi osztályra tartozik-e, vagy sem. És ha nem, akkor arról is tájékoztatjuk, hogy körülbelül mennyit kell várnia. Mi itt a Heim Pál kórházban rendre hangosbemondón keresztül jelezzük: a különböző besorolású ellátásokra még hányan várnak. De például, amennyire tudom, a Honvéd kórházban is egy tábla van hasonló információkkal. A kérdés az, hogy a másik oldalon, a várakozók mindezt mennyire tudják értelmezni, elfogadni.

 

---

Minden napra jut rossz hír

Szinte nincs nap, hogy ne bukkanna fel a médiában egy-egy újabb megdöbbentő történet a magyar sürgősségi osztályok valamelyikéről. Legtöbbször a reménytelenül hosszú várakozást, az információhiányt, a körülményeket és megfelelő bánásmód hiányát teszik szóvá a panaszkodók. Legutóbb, kedd este számolt be az RTL Híradója arról, hogy több mint kilenc órát várt a debreceni Kenézy Gyula Kórház sürgősségijén egy 77 éves, szívbeteg asszony. A nőnek kétoldali tüdőgyulladása volt. Háziorvosa döntött úgy, hogy beutalja a kórházba, ahová szomszédja vitte be. Este hét óra előtt értek oda hajnali négykor, az utolsók között vizsgálta meg egy orvos, és már haza sem engedték. A kórház ezúttal is azzal védekezett, hogy aznap 102 beteg érkezett a sürgősségire, őket nem érkezési, hanem súlyossági sorrendben látják el.

Tavaly október végén a Honvéd kórház sürgősségi osztályán halt meg egy hasnyálmirigy-daganatos férfi. Négy kemoterápiás kezelésen volt túl, amikor október 23-án súlyos hasi fájdalmakra ébredt. Családja kihívta az ügyeleti orvost, aki azt tanácsolta, vigyék be a kórházba. Azonban hiába vitte be azonnal családja, a sürgősségin már lábra állni is képtelen beteget először két óra múlva vizsgálták meg. Délután fél 4-kor már vért hányt, de csak órák múlva, este 7 és 8 óra között vitték CT-re. Ezt követően háromnegyed 11-kor került a műtőbe. A férfi másnap délelőtt 11 óra után meghalt.

Az eset után a Honvéd kórház sürgősségi osztályának vezetője, Zacher Gábor a közösségi médiában kapott hideget-meleget.

A Zacher főorvost ért kritika után valami átszakadhatott a szakmánál, mert a Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság közleményt adott ki. Ebben azt írták: orvosi felelősségüket vállalják, de visszautasítanak minden alaptalan vagy tisztázatlan vádaskodást.