- Öt éve felhagyott a politizálással, most biogazdálkodó, néhány hete mégis megszólalt ellenzéki összefogást sürgetve. Vissza a természetből?
- Mindig volt egyfajta vonzása ennek az életformának. Harminc éve költöztünk Kerecsendre, a felségem szülőfalujába, mikor még semmi jele nem volt a rendszerváltásnak, s nem láttam esélyét, hogy a gondolataimat a nagy nyilvánosságban terjeszthetem. Maradt a biokertészet, és a szamizdat-irodalom. Kaptam egy éves Soros-ösztöndíjat, megjelent az első könyvem a JAK-füzetek sorozatban, anyagilag tehát nem a semmibe ugrottunk fejest. Talán épp a villanyvezeték helyét véstem ki az épülő házunk falán 1987 nyarán, amikor Csengey Dénes bekopogott, hogy Lakitelken megszervezik azt a bizonyos első összejövetelt, menjek.
- Látszólag most sincs előjele a változásnak.
- Pedig sok tekintetben van hasonlóság. A feszültség egyre erőteljesebben érezhető, miközben mozdíthatatlannak látszanak a hatalom állásai, jórészt az ellenzéki pártok és a véleményformáló értelmiség szerencsétlenkedései miatt. Lehet azt gondolni, hogy ez még évtizedekig így megy előre egyfajta önkényuralmi rendszer stabilizálódása felé, ugyanakkor azt is – s ebben a tekintetben ez a helyzet már 1988-ra emlékeztet engem – hogy akár hónapokon belül történhet valami.
- Mi ez a "valami"? Simicska Lajos előhúzza a nyuszit a kalapjából?
- Elemzőként egyetlen válaszom lehet erre: az, hogy észhez térnek a politikai szereplők, a pártok szűk vezetői köre, a környezetükben lévő tanácsadók, s képesek belátni az evidenciákat. Vagyis, hogy próbálkoztak, ki-ki megmutathatta, mire képes, volt idejük – négy vagy nyolc év –, hogy népszerűséget szerezzenek, s ennyire jutottak. Nem 1989-ben vagyunk, nem is 1994-ben: nem lehet arra hivatkozni, hogy nincs tapasztalatunk a magyar társadalom viselkedéséről. Nem fog már egyik párt sem hirtelen "kiugrani", előretörni a kormánypárt egyetlen erős kihívójaként, maga mögé utasítva a többi versenytársat az ellenzéki térfélen. Ha így folytatják, néhány százalékot esetleg elorozhatnak még egymás elől, ám képtelenek lesznek megszólítani és cselekvésre késztetni a kormányban csalódott, de egyelőre passzív tömeget.
- Vagyis mit kellene tenniük?
- Alkalmazkodni a nagyon aránytalan választási rendszer kényszereihez. Az első nagyon sokat visz, de az nincs előírva, hogy csak a Fidesz lehet első, még ebben a választási rendszerben sem. A kormánypártnak az az előnye, hogy a jobboldali térfél nagy részét lefedi, míg vele szemben egy nagyon megosztott ellenzék áll. Ha ez a megosztott ellenzék létre tud hozni olyan konkrét választási együttműködést, amelynek eredményeként az egyéni választókerületek mindegyikében, vagy legalább 79 helyen egyetlen ellenzéki jelölt marad a színen, akkor még azt is megengedhetik maguknak, hogy több országos lista versenyezzen. Ha 79 kerületben csak egyetlen ellenzéki egyéni jelölt indulna, akkor még mindig maradna 27 kerület, az ellenzéki szempontból 27 "leggyengébb", ahol viszont mindenki állíthatna jelöltet, aki meg akarja szerezni az önálló országos lista indításának jogát.
- Tehát létezik egy térkép, rajta a gyenge és erős körzetekkel, s most efölött sakkoznak az ellenzéki pártok. Ha egyáltalán sakkoznak...
- Az egy százalék fölötti támogatottsággal bíró pártoknak – ismerve az utolsó negyedéves közvélemény kutatási eredményeket – az erőviszonyok alapján kellene megállapodniuk a 79 indulási lehetőség felosztásáról. Minden kerületben egy ellenzéki jelölt – a Jobbikot is ideértve –, akit a többiek is támogatnak, a saját apparátusukkal, aktivistáikkal. Nem muszáj szeretniük egymást, és elég, ha az együttműködés csak egy-másfél évre szól, amíg lefektetik újra egy normális demokrácia alapköveit, s kiírnak egy új, arányos választást, ahol már mindenki önállóan indulhatna. A minimumprogramokban, az új választási rendszerben, oktatásban, egészségügyben, már körvonalazódik a megállapodás lehetősége. Ahhoz, hogy a teóriám működjön, a választók minél nagyobb mozgósítására van szükség, s hetven százalék fölé kellene tornászni a részvételt. Volt már ilyen, 2002-ben, amikor mindkét oldal hatalmasnak látta a tétet és bevetette a meggyőző erejét.
- De emlékszünk 2014-re is: akkor is volt egyfajta választási együttműködés az ellenzék pártjai között, s nem nagyon jött be.
- Ma nem ugyanaz a helyzet. Az akkori ellenzék és a Jobbik viszonya 2014-ben kizárt egy szélesebb körű összefogást mindkét oldalról. Ebben radikális változás következett be. Meghallgattam Vona Gábor kampánynyitó beszédét, s azt mondom: aki ódzkodik a velük való együttműködéstől, hallgassa meg ezt a beszédet. Egy közép-jobb felé erőteljesen orientálódó politikust hallottam, aki nem hirdette ugyan zászlókkal a liberális demokráciát, de amiről ő beszélt, nagyjából lefedi, amit e fogalom alatt értünk. A hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok rendszere a legtermészetesebben következik abból, amit mondott. Ráadásul épp eleget szorongatják most a Jobbikot ahhoz, hogy belássa, az elemi összegfogás az ő érdeke is. Máskülönben az lesz a sorsa, mint a többieknek: statisztaszerep a következő parlamentben is.
- A víziója azt is feltételezi, hogy Orbán Viktor mindeközben béna kacsaként végignézi, amint az ellenzék összefog és legyőzi őt...
- Persze, neki is megvannak az eszközei, és ma már sok mindent el tudok képzelni, amit korábban lehetetlennek tartottam. Azt is feltételezem, hogy egy ilyen széles körű összefogás láttán akár az utolsó pillanatban is képesek lennének megváltoztatni a választási törvényt, ha az érdekeik úgy diktálnák. Szerencsére ehhez már nincs meg a kellő erejük, mert időközben elvesztették a kétharmadukat. Ennek az ellenzéki összefogásnak az a lényege, hogy alkalmazkodunk a választási rendszer kényszereihez: ha lép egyet a kormánykoalíció, lép egyet az ellenzék is.
- Nem taktikusabb kivárni az utolsó pillanatig egy ilyen együttműködés bejelentését?
- Sajnos már nagyon kevés az idő. Vannak politikai lélektani előfeltételei is e szövetségnek: például nem a pártelnökök, hanem a testületeik döntenek, s van menetrendje ezek összehívásának. A választóknak is időt kell hagyni, hogy megszeressék, de legalábbis elfogadják a gondolatot, hogy adott esetben a fogukat szívva kell egy jelölt mellé behúzniuk az ikszet. Az MSZP eddig nem beszélt arról, hogy a Jobbikot be kellene vonni ebbe az együttműködésbe, a DK még távolabb áll a gondolattól, de csak így lenne esély a győzelemre, miként az LMP-nek, az Együttnek és a Momentumnak is oda kéne állnia. Az elmúlt három hónap közvéleménykutatási adatai alapján, az erőviszonyokat tekintve, számításaim szerint a megnyerhető 79 körzetben 22 helyen indulhatna jobbikos, 20 helyen szocialista, 13 helyen DK-s, ugyanennyi körzetben LMP-s, az Együttnek 5, a Momentumnak pedig 4 hely jutna, plusz a két, részben már közösen támogatott független jelölt.
- Kitől várja az elmozdulást?
- A momentán legerősebbtől. Tervezem, hogy nyílt levelet írok Vona Gábornak, mert az ő mozdulatától függ a legtöbb, és ő van legtávolabb az összefogás gondolatától e pillanatban még. Nekik a legnehezebb leküzdeni azt a kísértést, hogy aki viszonylagosan jobb helyzetben van a versenyzők között, azzal áltathatja magát, hogy az ellenzéki szavazók többsége rászavaz majd. Nem tagadom, hogy van ilyen mechanizmus. Ez hozhat néhány mandátumot, de annyit nem fog hozni, hogy a Jobbik megverje a Fideszt. Nem történne változás, maradna a statiszta szerep. Ellenben ha összefognak, matematikailag még az is elképzelhető, hogy az ellenzék szerezne kétharmadot.
- Hány kecskéjét tenné fel erre a fogadásra?
Nem kockáztatok ebben a lélektani helyzetben. Azt mondom, ami a meggyőződésem, s amit szuggerálni szeretnék az ellenzéknek: az érdekeket egyeztetni kell, bizonyos önkorlátozást mindenkinek muszáj vállalni, de az eredmény hatalmas lehet. Ehhez persze, nem kétséges, államférfiakra lenne szükség.
