Fotó: Kállai Márton
Hetvenhét éves korában elhunyt Bojtár Endre Széchenyi-díjas irodalomtörténész, műfordító, a 2000 folyóirat szerkesztője. A fiatalabb kutató- és oktató generáció egészen a közelmúltig élő lexikonként "használta”, aki lehetetlen kérdésekre is kedvesen és türelmesen adott kimerítő választ írásban vagy telefonon. Nyelvismeretéből eredő szerteágazó tudása tette a szláv területek és a Baltikum kultúrájának és politikai helyzetének szakértőjévé. Állandó szellemi izgatottsága nem szűnő kutatómunkájából fakadt. „1958-ban érettségiztem orosz tagozatos osztályban. ’56 után csalódottságomat tanulásba fojtottam, s miután heveny felindulásból elhatároztam, hogy szlavista nyelvész akarok lenni, kezdtem lengyelül, csehül és bolgárul tanulni. (Németül hét éves koromtól tanulgattam, s valamit akkor már pöntyögtem.) Az ELTE orosz–cseh szakán végeztem 1963-ban. Mivel az első három évben tartottam magam ahhoz, hogy nyelvész leszek, megtanultam legalább olvasni a többi szláv nyelven is" - írta önmagáról.
Ő fordította Václav Havel több darabját is magyarra, és amikor Havel - már cseh államfőként – meglátogatta a 2000 szerkesztőségében, Bojtár elégedetten állapította meg, hogy “nem szaladt el vele a ló.” 1963-tól a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársaként először a kelet-európai irodalmak összehasonlító történetével, majd irodalomelmélettel foglalkozott. 1986 óta a Közép- és Kelet-európai Irodalmak Osztályának osztályvezetője. Emellett irodalomtörténetet tanított egyetemi docensként. 1991–1994 között a CEU Comparative Literature programjának az igazgatója volt. Tucatnyi könyvéből több idegen nyelvű kiadásban is megjelent.
Fordítói munkássága felbecsülhetetlen, népmesétől a hangjátékig minden műfajt vállalt, miközben nyersfordításokat készített költőinknek az összes szláv, a két balti és angol, német, francia nyelvből. A rengeteg magányos fordítói munka mellett a csapatjátékban, a lapszerkesztésben is örömét lelte. Kiterjedt szakmai és baráti köre a tudása mellett nagyra értékelte őszinteségét és szellemességét. A Szombat folyóiratban tavaly megjelent interjújában például olyan keresetlenül fogalmaz Lukács Györgyről, hogy lehetetlen elfelejteni: „Őt elsősorban mindig az befolyásolta, hogy milyen a politikai helyzet és ő hol helyezkedett el abban. Lukács publicisztikáját azért nem szeretem olvasni, mert minden mondatához egy forgalmi rendőrt kellene állítani.”
Egyedül írta meg a litván-magyar szótárt, hasonló nagyságú projektekre munkacsoportokat szokás felállítani. Vállalásának nagyságáról, a tőle megszokott fanyar stílusban utólag így nyilatkozott: "a szótár készítése közben legalább egy időre mindig meggyőztem magam: nem hülye balek, hanem a népek barátságának hasznos robotosa vagyok, s ezért találtam ki jellemzésére a talán megbocsáthatóan vulgáris formulát: a kisded hét évre született, 2,5 kiló, 30 cm hosszú és apukája sokat szopott." Megkapta A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét és a József Attila-díjat. A hazai és a nemzetközi irodalomtudományi szakmán túl olvasóközönsége is gyászolja.
