Vizin Viktória és Jordan Shanahan
Bartók egyfelvonásos operája, A kékszakállú herceg vára az egyetemes zene- és operatörténet önmagában zárt, tökéletes egészként létező, funkcionáló remekműve. Nincs, nem is lehet olyan elmélet, amely felvetné, ebben a minőségében kiegészítésre szorul. Színpadi, hangversenytermi előadása viszont vet fel kérdéseket, hiszen a bevett operai és koncertelőadási gyakorlat szerint egy egyórás mű önmagában nem elég, hogy kiadjon egy teljes programot. Kell tehát mellé valami más, ami kitölti az estét, amitől maradéktalan lesz az élmény. Mi legyen tehát az? A New York-i Metropolitan Opera és a Varsói Nemzeti Opera közös produkciójában nemrég Csajkovszkij Jolánta című egyfelvonásosa volt a pár. Magyarországon hagyományosan, bár nem kötelezően, A csodálatos mandarin című táncjáték a társított mű. A párosítás megfelelő, a szerző zseniális műve mellé másik zseniális műve szegődik. Ez Kocsis Zoltán utolsó budapesti koncertjén, másfél évvel ezelőtt is így történt, és a kongeniális karmesteri tevékenység, az értő zenei megvalósítások arra világítottak rá: a két alkotás természetesen egészíti ki egymást.
Eötvös Péter zeneszerzőt és karmestert valamiért mégsem elégítette ki a több évtizedes gyakorlat, valami mást akart a Kékszakállú mellé adni. Nem egyszerűen egy művet komponált, ami után jöhet a szünet, majd az opera úgy, hogy ne kelljen különösebb törést éreznünk. Egy valódi társművet kívánt alkotni felesége, Mezei Mária szövegírói közreműködésével, amely szándékuk szerint méltóképpen vezeti fel Bartók operáját. Ez lett a Senza sangue (Vér nélkül), és egy olasz író, Alessandro Baricco azonos című, 2002-ben megjelent novelláján alapszik. Az opera szövegkönyve annak csak második részét veszi alapul. A spanyol polgárháború idején egy fiatal férfi bajtársaival megöli egy kislány családtagjait. Eközben a férfi felfedezi a kislányt rejtekhelyén, tekintetük találkozik, és a lány megmenekül. Ötven év múlva – erről szól Eötvös műve – felkeresi a férfit, miután másik két társát megölte. Beszélgetésük során megpróbálnak megküzdeni démonaikkal, amelyek az elmúlt évtizedekben gyötörték őket, majd hirtelen eltűnnek egy hotelszobában, hogy életüket közösen folytassák, vér végül nem folyik.
Eötvös Péter, mint minden mai zeneszerző, alapos ismeretekkel rendelkezik a zenetörténeti múltról, Bartókot természetesen anyanyelvi szinten ismeri, ami azt jelenti, nem sétál bele csapdákba, csak egy-két apró motívummal kapcsolja operáját a nagy elődéhez. Természetesen önálló, saját jogán is érvényes művet hallunk. Azért furcsállhatjuk: a Kékszakállú szünet nélkül követi a Sensa sanguét, dramaturgiailag is kapcsolódnak, Judit és a Kékszakállú abban az ajtóban jelenik meg a színen, amely mögött A férfi és A nő eltűnt. Egy hangverseny-rendezési probléma zenetörténetileg problémás módon oldódott meg.
Szántó Andrea és Cser Krisztián
A Kékszakállú díszletei megegyeztek a korábbi előadáséval: hét fehér vászoncsík ereszkedik le a színpadra egymást keresztezve, közöttük S alakú rámpa ereszkedik alá. Ezek előtt helyezték el az átlátszó két ülőkét és az asztalt, amelyet a Senza sangue két szereplője használ. Vizin Viktória és Jordan Shanahan is kitűnően oldotta meg nehéz szólamát. Eötvös Péter a zenekarnak és az énekeseknek is olyan zenét komponált, amely pontosan reagál a komor szövegi világra. A rendezés, amelynek koherens részét képezik a vászoncsíkokra vetített képek, magyarázza a történteket. Gyakran láthatunk – fekete-fehérben – filmrészleteket a bujkáló kislányról, de amikor kártyázásról esik szó, kártyalapok is feltűnnek, és a végén hangsúlyosan tudjuk innen is, hotel a színhely ahová a két szereplő felsétál a rámpán és kilép az operai térből.
Ahová viszont így beléphet Judit és a Kékszakállú. Miközben a vásznakra vetített képek jelzik: tárulnak fel az ajtók sorban, ők lassan haladnak lefelé a kacskaringós úton. Tennivalójuk a kevés van, tán csak az ötödik ajtó feltárulása utáni szeretkezésük feltűnő: „Lásd, ez az én birodalmam” – énekli a herceg. Cser Krisztián kevéssé súlyos figurát hoz, az ő hercege inkább csak sodródik a történet folyamán, Judit akarata döntő, akit Szántó Andrea valódi drámai erővel jelenít meg. Mondhatjuk: ez az előadás az övé volt. A vetített, absztrakt képek – sokszor hangsúlyosan véresek – itt is csak értelmeztek. A zenekar általában visszafogottan szólt, a Senzát Eötvös saját bevallása szerint szándékoltan szürkébbre hangszerelte, hogy a színes Bartók művel szemben kontrasztot alkosson. De sajnos a Kékszakállú zenekarának színárnyalatai nem mutattak igazi élénkséget, bár itt-ott mutatkoztak kitörési pontok, mintha ezt is saját, a „film noir” világát idéző stílusához akarta volna igazítani Eötvös. Arányaiban így eltúlzottnak tűnt az ötödik ajtó feltárulásakor a nagy orgona segítségével felharsanó hangorgia.
Végeredményben hallottuk egy kitűnő kortárs opera kiváló előadását, és Bartók remekének egy-két figyelemreméltó mozzanata ellenére hiányérzeteket hagyó megvalósítását.
