Árpádnak sosem volt olyan vágya, hogy metróállomás legyen – ezzel a lakonikus, ironikus mondattal kommentálta Göncz Kinga, hogy édesapjáról talán mégsem neveznek el Budapesten, az Árpád híd lábánál egy megállóhelyet. A hajdani köztársasági elnök valamikori külügyminiszter lányát érezhetően valóban nem rendítette meg a hír, sőt szerinte talán jobb is így. Jobb, mert nem ugrál rajta a szélsőjobb.
Mondanám: tartsuk tiszteletben a család véleményét, így aztán inkább mi se bolygassuk az ügyet. De mégsem fogadhatjuk el, hogy bármily szélsőjobb vakkantásra meghátrálunk és az ő kottájukból játszunk. Ez ugyanis tényleg nem volt több, mint egy vakkantás,
Bayer Zsolttól. Ez a remek ember ugyanis, rácsodálkozva a hírre, hogy tudniillik Göncz Árpád nevét fogja viselni az említett metró megálló, közölte beszélgetőtársaival és az Echo tévé nézőivel: ha felkerül az a tábla a helyére, azonnal oda kell menni és leverni. Az asztaltársaságnál mély egyetértésre lelt, mint ahogy valószínűleg a televízió hűséges követői is megtapsolták őt. Tarlós István pedig legott megingott; azt mondta, újra kell gondolnia dolgot.
A főpolgármester persze ezt most kikérné magának, mondván – mondja is -, hogy a hezitálásnak semmi köze Bayerhez. Hajlamos vagyok hinni is neki, hiszen van ő annyira autonóm személy, hogy egy szélsőjobbos újságíró ne tudja befolyásolni. De ha nem Bayer, akkor ki? A döntést ugyanis ő hozta meg, nyilván abból a tiszteletből kiindulva, amellyel mindig is beszélt Göncz Árpádról, és amelynek hatására még díszpolgárnak is javasolta. Igaz, csak Óbuda-Békásmegyer díszpolgárának, még 1993-ban, a városrész polgármestereként. Azok még romantikus, szép idők voltak a maiakhoz képest, talán maga Bayer Zsolt is liberális volt akkortájt, kinek jutott volna eszébe a köztiszteletben álló elnök nimbuszát ilyen rútul megtépázni.
Mára nagyot fordult a világ, benne Bayer Zsolt is, bár ez nem kellene, hogy érdekeljen bennünket. Mint ahogy az sem, hogy egyéb szélsőséges csoportok hogyan akarják széttörni rövid, demokratikus múltunkat, hogy ezzel is áldozzanak antidemokratikus, illiberális jelenünknek. És azoknak se üljünk fel, akik Gönczöt utódával, Mádl Ferenccel akarnák versenyeztetni, mondván, sokkal több minden őrzi Göncz emlékét, mint Mádlét. Nem tudom, hogy így van-e, de fölösleges összevetések ezek, már csak azért is, mert ha most kapna egy metróállomásnyi teret Göncz, az nem zárná le az utat Mádl Ferenc előtt.
Tudom: van itt egyfajta reváns-vágy is a jobbosok körében, amiért korábban megakadályozták, hogy a Hegyalja út egy szakasza Mádl Ferenc nevét viselje. Csakhogy azt nem politikai ok, és nem is szélsőbalos elemek tiltakozása szülte, hanem a helyi lakosok felszólamlása. Akik egyrészt ragaszkodtak a hagyományaikhoz, másrészt nem akartak felesleges adminisztrációs utánjárást magukra húzni. Itt se tiltakozó lakosság, se plusz feladat nem terhelt volna senkit. Csak éppen Tarlós István ijedt meg. És nem hiszem, hogy megnyugtathatja őt a tudat, hogy „Árpádnak sosem volt olyan vágya, hogy metróállomás legyen.”
