- Tíz esztendő múltán elgondolkodhatunk azon, tanult-e a világ a globális válságból.
- Tanult bizony. Az addig uralkodó neokonzervatív, neoliberális gazdaságfilozófia a piac önszabályozó mechanizmusainak érvényesítésén alapul, persze ilyen gazdaságpolitika a maga tiszta formájában soha sehol sem volt. A kapitalista piacgazdaságnak valóban egyik igen fontos jellemzője az önreflexiós képesség, hogy az időről időre bekövetkező kisebb-nagyobb válságok hatására korrigálja működési mechanizmusait. Ennek azonban időnként rendkívül nagy lehet a társadalmi költsége, és igen hosszú ideig tarthat. A tíz évvel ezelőtti világgazdasági válság világossá tette, hogy a piac önszabályozó mechanizmusai tökéletlenek. A válságok megelőzése, hatásainak semlegesítése és társadalmi költségeinek mérséklése érdekében helyénvaló a határozott állami beavatkozás. A kérdés most az, hogy ennek az állami beavatkozásnak milyen természetűnek és mélységűnek kell lennie. Az egyértelművé vált, hogy az államnak - elsősorban a pénzügyi piacokon - sokkal nagyobb szerepe van szabályozó hatóságként éppen úgy, mint a piaci szereplők működését felügyelő hatóságként.
- Vagyis a neoliberális gazdaságpolitikát el kell temetni?
- Rossz hír lehet azok számára, akik ma ezt sürgetik, hogy lekésték a temetést. A szélsőséges neokonzervatív gazdaságpolitikát már maga alá temette a válság. A legfontosabb világgazdasági szereplők tanultak a korábbi válságok kezelésének tapasztalataiból. Mindenekelőtt az amerikai szövetségi központi bank, a FED. Az 1913-as amerikai jegybanktörvény többes célrendszert jelölt ki a központi bank számára, egyaránt fontosnak tartva a tartós gazdasági növekedést, a maximális foglalkoztatottságot, az árstabilitást - majd utóbb a pénzügyi és fizetési rendszerek szilárdságát. Az 1929-1933-as világgazdasági válság idején a FED szem elől tévesztette ezeket a célokat, hagyta összeomlani a pénzügyi közvetítőrendszert, és ennek drámai következményei lettek a világgazdaság egészére. A nyolc-tíz évvel ezelőtti válság kezelésében a FED nem követte el ugyanezt a hibát, felismerte, hogy az árstabilitás nem biztosítható a pénzügyi inztézményrendszer stabilitása nélkül. Megértették a jegybanki függetlenség lényegét, azt, hogy az árstabilitás biztosítása olyan hosszú távon megvalósítandó cél, amelyhez nem kell minden nap görcsösen ragaszkodni, s válsághelyzetben nem az árstabilitás megőrzése a minden mást megelőző feladat, hanem a bankrendszer, az egész pénzügyi közvetítő rendszer működőképességének fenntartása, a gazdasági növekedés támogatása, mert ezek nélkül az árstabilitás sem védhető meg hosszabb távon. Sajnálatos módon az Európai Központi Bank sokkal lassabban és kezdetben bátortalanul reagált, és ezzel meglehetősen nagy károkat okozott az Európai Unió gazdaságainak, köztünk nekünk is. Ha némi késlekedéssel is, de az EU 2010-2012-től kezdve igen határozott és pozitív intézkedéseket hozott az Unió pénzügyi rendszerének megerősítése, a betétesek védelme érdekében, kezdve a közös európai piacfelügyeleti hatóságok létrehozásával 2010-ben, majd folytatva 2012-től az egységes felügyeleti rendszer, szanálási mechanizmus, betétbiztosítási rendszer kiépítésével. Mindezek, néhány más elemmel együtt 2018 végére teljessé teszik majd az európai bankuniót, amely az európai gazdasági és monetáris unió elmélyítésének egyik rendkívül fontos állomása lesz.
- A gazdasági válság még a mostani jegybanki vezetés előtti időre esett.
- Valóban, Simor András 2013-ig volt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, s bár alapvetően jól kezelték a rendkívüli helyzetet, a bankrendszer likviditásának biztosítása szempontjából nagyobb rugalmasságra lett volna szükség. A válságkezelésben voltak tehát bizonyos gyengeségek , amelyek azonban egyértelműen az Európai Központi Bank viselkedéséből következtek. De nem árt ennek kapcsán azt is megemlíteni, hogy a válság volt az egyik igazolása, bizonyítéka annak, hogy milyen fontos és sürgős lenne a magyar gazdaság számára az euroövezethez való csatlakozás.
- A devizahitelesek gondjai is ekkor keletkeztek?
- Az úgynevezett devizahitelek ügye tankönyvi példája annak, amikor racionális egyéni döntések irracionális közösségi magatartást eredményeznek. A lakossági devizahitelezést még az első Orbán-kormány idején, 2001-ben befejezett devizaliberalizáció tette lehetővé. A belföldi forintmegtakarítások szintje viszonylag alacsony volt, a bankok viszont könnyen jutottak külföldi devizaforrásokhoz. A magasabb infláció miatt a forinthitelek kamatai magasak, az euró vagy svájci frank hitelek kamatai viszont lényegesen alacsonyabbak voltak. Általános volt az a feltételezés, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást követően röviddel, 2008-ban vagy 2009-ben mi is bevezetjük az eurót, és ezzel megszűnik a forint-euró árfolyamkockázat, miközben a hiteladósok élvezik az alacsony eurókamatok előnyét éppen úgy mint a svájci frank hiteleknél, hiszen az euró és a svájci frank átváltási aránya szinte mozdulatlan volt. És bár a válság csúcspontján a forint meglehetősen elgyengült, viszonylag gyorsan visszatért egy 260-270 forint körüli árfolyamszintre, ami mellett még mindig nem voltak jelentős veszteségei a devizahiteleseknek.
- A történelem azonban, mint tudjuk másként alakult.
- Minden ellenkező állítással szemben az MNB éppen úgy mint a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete számtalan alkalommal és módon figyelmeztetett arra, hogy a devizahitel adósok árfolyamkockázatot vállalnak. A különösen nagy kockázatú japán jen hitelezést kifejezetten az MNB nyomására szüntették be a bankok, s bár a forintban folyósított devizahitelt mint terméket nem tiltották be, a hitelezésre vonatkozó szabályok folyamatosan szigorodtak. Ezek azonban egy liberális megközelítésen alapuló, finomszabályozó eszközök voltak, s ma már tudjuk, hogy keményebb lépésekre is szükség lett volna a válság kitörését közvetlenül követően.
- Lehetett volna másként is kezelni a devizaadósságok rendezését?
- A fordulópont a 2010-es választásokat követően volt, amikor májusban még 265 forint volt az euró árfolyama, s ez igen közel volt ahhoz, amin az euróhitelek java része keletkezett. Majd jöttek a fideszes politikusok, a Szíjjártó- és Kósa-féle őrület arról, hogy Magyarország rosszabb helyzetben van, mint a lényegében fizetésképtelen Görögország. Az országáért felelősséget érző politikus ilyet akkor sem mondana - sőt, akkor a legkevésbé - ha valóban ilyen lett volna a helyzet. Ezzel a végtelenül felelőtlen, hazardőr politikai kommunikációval sikerült az euró árfolyamát 285, majd később 311 forint körüli szintig elvinni. A forint ilyen szándékos, drámai gyengítése óriási károkat okozott a devizahiteleseknek.
- A kormányzati körök még ma is fenntartják azt a nézetüket, hogy Magyarország ugyanolyan álságos helyzetben volt 2010-ben, a hazai hatalomváltáskor, mint Görögország.
- Ezt a hazugságot terjesztik úton-útfélen, de ebből egy szó sem igaz. Magyarország akkori gazdasági helyzete semmilyen módon nem volt összehasonlítható Görögországéval. A Bajnai-kormány kifejezetten stabil állapotban adta át a gazdaságot. 2010 elején szoros és szigorú volt a költségvetési politika, semmiféle költekezés nem történt a kormányváltás előtt, a tartalékok pedig elégségesek voltak. A válság csúcspontján felvett IMF-hitel jelentős részét el sem költötték, az tartalékul szolgált. A devizahitelesek helyzetének rontásában a felelőtlen kommunikáció, a forintgyengítés volt az első lépés. Majd megteremtették a végtörlesztés lehetőségét - az országgyűlési képviselők lényegében saját maguknak, meg a tehetősebbeknek. A végtörlesztésnél alkalmazott kedvező, 285 forintos euróárfolyam azoknak segített leginkább, akik nem voltak drámaian nagy bajban, akik saját tartalékaikból, családi vagy új banki kölcsönökből elő tudták teremteni a végtörlesztéshez szükséges összeget. A leginkább rászorulókon, a már fizetésképtelenné vált családokon, tehát a jelzáloghitel-adósok túlnyomó többségén azonban ez az álságos megoldás egyáltalán nem segített.
- A devizahitelek forintosítása mennyiben orvosolta a többség problémáit?
- Emlékezzünk rá, hogy Orbánék kezdetben eltolták maguktól az egész problémát, kifejezetten bátorították, hogy az emberek bírósági úton próbálják meg semmissé tenni a hitelszerződéseket. A cél világos volt: a kormány helyett a bíróságokat szidják az emberek. Ezzel rendkívüli terhet róttak a bírósági szervezetre, s felesleges költségeket okoztak az adósoknak is. A Kúria becsületére legyen mondva, hogy ellenállt ennek a rendkívüli politikai nyomásnak, s a Polgári Kollégium megőrizte szakmai integritását, olykor személyes kockázatot is vállalva. Bár a szerződések néhány részletkérdésében a Kúria - részben saját korábbi gyakorlatát is felülvizsgálva - a hiteladósok "javára" döntött, az alapkérdésben, jelesül, hogy az árfolyamkockázat a hiteladóst terheli, egyértelműen állást foglalt. Miután a kormány belátta, hogy nem tudja a Kúriára hárítani a devizában meghatározott jelzáloghitelek miatt egyre növekvő társadalmi feszültség, súlyos szociális válság megoldásának felelősségét, a forintosítás mellett döntöttek. A forintosításnál alkalmazott 309 forintos euróárfolyam azonban igen messze volt a végtörlesztés 285 forintjától és méginkább a 2010-es 265 forinttól. Orbánék megtehették volna, hogy a forintosítást is a végtörlesztés árfolyamán hajtják végre. Meglehet, ehhez szükség lett volna az MNB-re vonatkozó egyes számviteli szabályok módosítására, de kizárt, hogy az Európai Központi Banknak kifogása lett volna ez ellen. Frankfurtban egészen pontosan értették volna, hogy ez a súlyos lakhatási, szociális válság a "döglött", nem törlesztett hitelek okán a magyar pénzintézetek stabilitását veszélyezteti, és az európai uniós anyabankok pozícióját is rontja. Ennek megelőzése sokkal fontosabb, mint hogy a magyar jegybank számvitelileg kimutatható nyereséghez jusson. Amit Orbán és Matolcsy tettek, az történelmi bűn, fontosabb volt számukra az MNB nyeresége - egy külön kis házikassza, amiben szabadon turkálhatnak -, mint a válsághelyzetbe került családok megmentése. Lényegében nem tettek mást, mint a devizahitelekben lévő árfolyamkockázatot a forintosítással átalakították kamatkockázattá, és bizony a következő esztendőkben ezt erősen meg fogják érezni a hiteladósok, ha egyszer majd az infláció kikényszeríti a kamatszint emelkedését.
- Az MNB meg nyerészkedett, ez volt a forrása a botrányos alapítványaik létrehozásának?
- A jegybank ebből a devizahitelek forintosításához és a külső adósság esedékes törlesztéséhez kapcsolódó devizaeladásain elért árfolyamnyereségéből 262 milliárd forintot pumpált a teljesen törvénytelenül létrehozott alapítványaiba. Bármit is beszél össze-vissza Matolcsy, az MNB éves jelentéseiből feketén-fehéren kitűnik, hogy az MNB tevékenységének döntő része veszteséges. Ez persze nem dráma, az MNB nem egy nyereségorientált vállalat, hanem egy központi bank. Matolcsy hivatalba lépése után az MNB "megalkotott" egy statútumot, amely azt is rögzíti, hogy a jegybank nyereségre törekszik. Ez a jegybank feladatának, felelősségének, missziójának totális félreértése, szerencsére a "statútum"-nak nincs jogi státusza, az nem több, mint egy darab sajtpapír. Az alapítványok forrásául szolgáló pénz részben valóban az MNB nyerészkedésének eredménye. Az akkori számokból az látszik, hogy több devizát adtak el, mint amennyi a forintosításhoz és az állam devizaadósságának törlesztéséhez szükséges volt, és ezen túl is üzletelt az állammal, devizát adott el és vásárolt vissza, majd adott el újra, minden egyes tranzakciónál realizálva az átlagos bekerülési árfolyam és a tényleges eladási árfolyam közötti különbségből származó nyereséget. Ezt a nyereséget azonban nem az alapítványokba kellett volna tenni, hanem az eredménytartalékba, ami a jövőbeni lehetséges veszteségek kiegyenlítésének elsődleges forrása. Ahhoz pedig nem kell a jövőbe látni, hogy a mai alacsony kamatszínvonal nem marad fenn örökké, s ha a monetáris politika a jövőben magasabb jegybanki alapkamatot tesz szükségessé, akkor az az MNB veszteségét fogja növelni. Egy kormányváltás után külön törvénnyel fel kell számolni az összes MNB-s alapítványt, és meg kell szüntetni azt a képtelen helyzetet is, amit a jegybanktörvény módosításával Orbánék hoztak létre, nevezetesen, hogy az államnak mint tulajdonosnak nincs semmi beleszólása abba, hogy mire költi az MNB a nyereségét. Erről ma Matolcsy és három alelnök társa dönt.
- A most záruló parlamenti ciklusban a Liberálisok gazdasági főtanácsadója volt, majd 2016-ban kilépett a pártból. Milyen tanulságokkal járt ez az időszak?
- Megpróbáltam a lehető legcsendesebben elhagyni a Magyar Liberális Pártot, minden balhé nélkül. Ez szándékos volt, mert sok rendes, tisztességes és tehetséges ember van ennek a pártnak a környékén, és semmilyen módon nem akartam nekik kárt okozni politikai értelemben. A párt elnökével azonban komoly nézetkülönbségeim voltak, egészen mást gondoltunk az Orbán-rendszer természetéről és egy liberális ellenzéki párt által követendő politikáról. Ezért döntöttem úgy, hogy nekem akkor ott nincsen dolgom. Ettől persze én még szabadgondolkodó maradtam, ebben a tekintetben nem változott semmi. Az a tanulsága mindenesetre megvolt ennek a rövid pártbéli működésnek, hogy újra felismerjem, a személyes integritásom fontosabb, mint bármilyen tisztség, vagy az, hogy mások döntéseit, politikáját kelljen lojálisan magyaráznom. Ez nekem nagyon nehezemre esne. Voltak különböző megkeresések más ellenzéki pártoktól, de nem azért léptem ki, hogy máshova belépjek, hanem hogy a saját személyes szabadságomat meg tudjam őrizni. Ebből nem következik az, hogy nem foglalkozom politikával vagy politikai kérdésekkel. Ilyen-olyan formában jelen vagyok ott, ahol igényt tartanak arra az ismeretre, tapasztalatra vagy tudásra, amivel rendelkezem - már persze, ha egyáltalán rendelkezem ilyesmivel.
