Pogátsa Zoltán egyetem docens, az Új Egyenlőség társadalomelméleti közösség alapítója a Népszava február 6-i számában (Túl sok konszenzus) fanyalogva fogadta, hogy tíz ellenzéki párt szakértői konszenzusra jutottak a követendő egészségpolitika alapelveiről és közös vállalásaikról.
A kérdés az, hogy vajon baj-e, ha eltérő felfogású és más világszemlélettel rendelkező politikai erők legfontosabb közügyeink egyikének, az egészségügy rendbetételének dolgában egyetértésre jutnak. Baj-e az, hogy vannak köztük kormányviselt pártok, illetve állami tisztséget már viselt személyek? S olyanok is, amelyek (akik) hibáztak vagy mást tettek kormányon, mint amit a választási kampányban ígértek?
Az utóbbival kapcsolatban azt érdemes megjegyezni, hogy előfordult, amikor betartották az ígéreteik zömét, s akadt, amikor nem. Előbbire példa Medgyessy Péter kormánya, amely 2002-ben a jóléti rendszerváltás jelszavával egyszeri, 50 százalékos béremelést hajtott végre, sajnos kellő pénzügyi háttér nélkül. Horn Gyulánál 1995-ben a racionalitás győzött, s nem folytatta elődje osztogatásait. Talán követte Eötvös Loránd fiához intézett intelmét (1867): „Ha valaha miniszter lennél – mitől egyébiránt Isten őrizzen meg, főképp Magyarországban -, át fogod látni, hogy e helyzetben éppen azt nem tehetjük soha, mit legszívesebben tennénk” – s némi hezitálás után a Bokros-csomag mellett döntött, hogy elhárítson egy fenyegető gazdasági csődhelyzetet.
Ennek ellenére nem igaz Pogátsa sommás ítélete, miszerint „a polgároknak szociális biztonságot ígérő kormányok mind leépítették az egészségügyet”. 1990 és 2010 között, bár zökkenőkkel és újrakezdésekkel, de jelentős fejődés is volt. A progresszív lépések és az értelmes reformkezdeményezések zöme (korszerű betegjogi intézményrendszer megteremtése, járulékfizetési fegyelem erősítése, uniós fejlesztések, gyógyszerpiac rendbetétele) a baloldali-liberális kormányok működéséhez kötődött. A gazdasági és politikai viharok közepette azonban még a szakmai konszenzust élvező tervek (a népbetegségek nemzeti programjai, a szektorsemleges finanszírozás, a teljesítményelvű orvosi bérezés) is csak részben valósulhattak meg.
A jelenlegi politikai helyzet és az egészségügy állapota gyökeresen eltér az előzőekben felidézett időszakoktól, s ezt árnyaltabban illene a minimumprogram kritikusának értékelnie. Orbán Viktor mozgásterét az egészségügy területén nagyban korlátozza az, hogy politikai legitimációját jórészt az általa kezdeményezett népszavazásnak köszönheti, amellyel megakadályozta az előző politikai időszak egészségügyi reformjait. Emellett láthatólag idegesítik az ágazat zavarai. Autoriter rendszerének propagandaminisztériumra van, egészségügyi minisztériumra nincs szüksége.
A Fidesz-kormány 2010 óta reálértéken százmilliárdokkal csökkentette az egészségügyi ráfordításokat, miközben a társadalom idősödése és a technológiai fejlődés miatt a forrásigény egyre nő. Mészáros Lőrinc fél óra alatt többet keres, mint egy kezdő magyar orvos egy hónap alatt, aki – a béremelések után is - egyharmadát viszi haza, mint szlovák társa. Egészségügyi dolgozók ezrei keresik boldogulásukat Németországban és Angliában.
Mindezek következtében is az elmúlt nyolc évben drámaian romlott a közösségi egészségügy hozzáférése, ezzel párhuzamosan érdemben nőtt a magánellátás szerepe (kényszerből választott alternatíva lett), és növekedtek a lakossági terhek. Stabilan a sereghajtók között szerepel Magyarország a betegjogok érvényesülését, az ellátás elérhetőségét vizsgáló Európai Egészségügyi Fogyasztói Index (EHCI) 2017-es rangsorában is, a 35 országot tartalmazó listán már csak Románia, Bulgária, Görögország és Litvánia produkált rosszabb eredményt.
A pártok képviselői tavaly a teljesen szétzilálódott, teljesítménymutatóiban jóvátehetetlenül leszakadni látszó egészségügy újjáépítésének legkisebb közös többszöröséről kötöttek alkut. Konszolidált gyógyító intézményrendszer esetén erre aligha lenne szükség, bár az egymást váltó kormányok és miniszterek elképzelései között eddig sem ártott volna nagyobb folyamatosság.
Pogátsa Zoltán kérdése az, hogy egyezségben sok vagy kevés-e a konszenzus. Véleményem szerint annyi, amennyit el tudtak érni, és ez nem lebecsülendő. A munka legfontosabb erénye a szocializáció és a közös tanulás, a tudásbázis egységesülése. A pártok a dokumentum kialakítása kapcsán strukturáltan tekintették át az egészségpolitika kérdéseit, valós kihívásait és a reális lehetőségeket. Ez a megközelítés csökkenti a kampányban szokásos demagógia kockázatát is. S a politikai megosztottság és szembenállás mai viszonyai között ez nem kis eredmény.