– Ők a legfrissebb szobraim. Még ki se hűltek – vezet körbe Rabóczky Judit Rita képzőművész a Fuga – Budapesti Építészeti Központ százhúsz négyzetméteres nagytermében, A világ eredete című kiállításán. A teremben kilenc ember nagyságú nőalak pózol egyszerre kihívó és kiszolgáltatott helyzetben: egyikük a lába között néz át, hárman a plafonról lógnak alá mint gyakorlott artisták, míg mások nyakatekert pózokba merevednek. De ami mindegyikben közös, hogy egyikük se szégyenlős. Felfedik, megmutatják testüket, karjuk, lábuk tárva-nyitva, és közben kérdéseket intéznek a látogatóhoz.
Merthogy miről is szól Rabóczky kiállítása? A kérdésre nehéz lenne egy mondatban válaszolni, ugyanis a szobrok egyszerre szólnak a nőiségről, a kortárs női identitásáról, a feminizmusról, az anyaságról és a szexualitásról. A kiállítás a címét Gustave Courbet francia festő 1866-ban készített A világ eredete című művéről kapta, melyen a művész egy női nemiszervet ábrázolt a maga természetességében. Rabóczky kiállításának megnyitójában Parti Nagy Lajos költő-író elmondta, hogy Courbet pornográfnak titulált művének beidézése nem egyszerűsíti le a tárlat szobrainak értelmezését, inkább kinyitja azt: „Jó cím tehát, profán és szakrális, hisz a világ ilyetén eredeténél nincs egyértelműen sokértelműbb témája, metaforája, tárgya, origója az emberi lénynek.”
A francia művészhez hasonlóan Rabóczky is nyíltan mutatja meg figuráinak nemiségét, miközben a pirogránit hatású alakjaival rámutat a nőkben rejlő erőre is. – Nem rajongok a férfiuralomért, a patriarchális társadalomért – vallja Rabóczky. – Különben is miért kellene csak a férfiaknak tulajdonítani az erőt? Egy nő is lehet olyan erős mint egy férfi, vagy még erősebb – mondja, és hozzáteszi, hogy attól különösen kivan, ha valaki a szobrászatot férfias művészetnek tartja.
Szobrainak témája sokakat vonzott a Fugába a kiállítás megnyitóján. Olyannyira, hogy Parti Nagy Lajos beszéde után a kíváncsi tömeget csak „zsilipelve”, vagyis húszasával engedték be a kiállítótérbe, máskülönben a szobrok között mozdulni se lehetett volna. – Nem számoltunk vele, de a megnyitómon „felrobbant” a Fuga – így Rabóczky. A szabad térre ráadásul szükség is volt, aznap este ugyanis Gergye Krisztián koreográfus-táncos lépett kapcsolatba a szobrokkal, szó szerint. – A megnyitón Gergyével a hangsúlyt az egyszerire és a megismételhetetlenre helyeztük – mondta Rabóczky. A kiállítás kurátora, Jerger Krisztina művészettörténész azért kérte fel a táncost, hogy az expresszív táncával mozgassa meg, keltse életre az alakokat, és fejezze ki azok nőies mivoltát.
Rabóczky szobrai ugyanis kifejezetten masszívak, már ami az anyagukat illeti. A művész már a kezdetektől vonzódott a keményebb matériához: korábbi életnagyságú kábelszobrait színes kábelekből fonta meg, angyalait pirogránitból készítette, míg grimaszoló, nevető kölyökszobrait vasból és acélból hozta világra. Az egyikük zöld szoknyáját konkrétan egy olajoshordóból kalapálta ki. A mostani kiállításán új technikát alkalmazott: összekevert cementet, habarcsot, parketta- és faragasztót, purhabot és hungarocellt. Szobrainak alakját magáról mintázza – Rabóczky gyakran fotózza és skicceli fel magát papírra –, de alakjainak arányain mindig változtat. A figurák karját, lábát kinyújtja, bordakosarát szétfeszíti, így formálva őket nem evilági lényekké.
A kiállítás utolsó darabja a legkülönlegesebb, egy terpeszben álló, keresztbe tett kezű nő, mely ténylegesen a művészt ábrázolja. A szobor létrejötte a véletlennek köszönhető. Rabóczky a kiállítás előtt másfél hónappal ugyanis a műtermében egy akaratlan mozdulattal összetörte a nagytükrét. A maradványokat azonban nem dobta ki, hanem egyenként üvegvágóval még kisebb darabokra bontotta, és szobrát azokkal borította be. Az így kapott tükör-szobrot a Fuga termébe helyezve egy lámpával megvilágította, így az több száz fénypontot szórt a sötét falakra. A fényes szobor egyben ellenpontja a kiállítás többi mattszínű alakjának, mintegy a feloldást szimbolizálva. – Az utolsó szobor egy női felemelkedést, apoteózist ábrázol – mondja a művész.
Kérdés persze, hogy Rabóczky a korábbi gyermek-, angyal- és kábelszobrai után megmarad-e a nőiségnél mint témánál, vagy valami egészen mást fog alkotni. – Még nem tudom, hogy maradok-e ezen a vonalon – mondja, de továbbra is bízik a megérzéseiben.
Vagyis formálja az anyagot, ahogy az anyag is őt.
