A "hol hibáztam?" kínos kérdése senkit nem kerül el. Hirsch Jenő is gyakran feltette magának, érdekes, vagy sem, de sokkal inkább akkor, amikor már úgyse korrigálhatott volna. Menet közben, úgymond, soha nem maradt idő a mély elemzésekre, döntött, ahogy döntött, jól vagy rosszul, de a dolgok mentek tovább. Később ugyan belevillant, hogy lehetett volna másként, lehetett volna jobban is, de azzal hessegette el rossz gondolatait, hogy egyrészt, ami történt, az megtörtént, másrészt nyilván oka volt, hogy úgy történt, ahogy történt.
Történelemtanári minőségében ennél laposabb és igaztalanabb általánosítást nem mondhatott volna hallgatóinak. Ezért az évek múltával mégiscsak vett egy mély lélegzetet és igyekezett legalább post festa szembenézni a kényelmetlenül kérlelhetetlen tényekkel.
Kirúgni volt mindig a legnehezebb. Nem úgy és nem annak született, nem arra nevelték, hogy ő bárkit is kirúgjon. Mégis rákényszerült, de mindig egy - vagy több - ütemnyi késéssel. Húzta, halogatta, amíg csak lehetett, mert nem szívesen nézett szembe eltávolítandó munkatársával. Félt is tán egy kicsit a kínos szituációtól, de még inkább szégyellte magát, mert ilyenkor mindig a kíméletlen kapitalista jelent meg lelki szemei előtt, aki - legnagyobb bánatára - bizony ő maga volt. Ezért nagy leleményességgel egy sor kíméletes megoldást eszelt ki, amelyek meghosszabbították ugyan az eltávolítandó kolléga ottlétét, de a problémát csak elodázták, súlyosbították, és a végén mindig többe kerültek, mint az azonnali, drasztikus megoldás. Hiába, mégse volt elég vastag a bőr a pofáján.
Volt, hogy azért kellett (volna) elküldenie valakit, mert elviselhetetlen bűzt árasztott magából. A ráutaló magatartásmódok egész arzenálját dobták be, hogy a dezodor használatára rábírják szerencsétlen kolléganőt. Állandó kereszthuzatban ültek – és fáztak meg – miatta, ami még hagyján lett volna, ám egy szerkesztőség elég gyakran fogad vendégeket is. S bár egy-egy alanyi költő nem engedhette meg magának a finnyás szaglás luxusát, de akadtak olyan szerzők is, akik mégis inkább máshová vitték a kéziratukat. Az élet valahogy itt is megoldotta Hirsch helyett a problémát – a hölgy váratlanul várandós lett és magától elment -, de a dús-keblű kézbesítőlány esetében egész odáig kellett várni, amíg elvégezte az esti iskolát. Persze aztán kicsit hiányzott, ahogy egy szál pólóban és forrónadrágban kiszállította a sürgős leveleket, mert mindig közfeltűnést keltett a partnereknél.
Igazság szerint Hirsch képes volt olyan helyzeteket teremteni – és tartósítani -, amikor a delikvens, olybá tűnt, magától távozott. Kapott tisztes végkielégítést, minden ment a lovagiasság szabályai szerint, csak az idegek roncsolódtak, a munka sínylette meg a tili-tolizást és legbelül senki sem volt boldog és elégedett. Mentségül szolgáljon, hogy azóta is fogadják egymás köszönését.
Egy esetet kivéve. Az illető tulajdonképpen jóravaló ember volt. Nagy műveltségű, kulturált, ügyszerető. A kisujjában volt az egész szakma, és egy állami vállalat kulcsfontosságú pozíciójában sokat tett a minőségért, az új idők új irányzatainak, szellemiségének térnyeréséért. Hirschék, mint új generációs kulturális vállalkozók, sokat köszönhettek neki, méltányolta szabadgondolkodásra törekvő igyekezetüket, a „szocialistának” nevezettől eltérő „kiadáspolitikájukat”. Ezért, amikor nyugdíjazták, vállalatát privatizálták, hálából odavették magukhoz. Tudták ugyan, hogy öregecske kissé, meg, hogy mélyen beleivódott az általa egyébként utált szocialista nagyvállalati munkaszellem és praxis, ám úgy gondolták, hogy így is hasznukra lehet tapasztalatával, meg, egyébként is, akkoriban megengedhették maguknak a nagyvonalúság gesztusát. Még az állandó kommunistázást is elnézték neki, hisz tudták nagyon jól, hogy „nem úgy gondolja”: a véresszájúság távol állt tőle, egy légynek sem tudott ártani. A hátuk mögött tetejébe még "szalonzsidózgatott" is kicsit, attól azonban óvakodott, hogy mindez a gazdái fülébe jusson.
Persze, a fülükbe jutott. De nem ezért rúgták ki. És nem is korruptság, hanyagság, nemtörődömség miatt. Ugyan megkárosította a céget három és fél millió forinttal (ami akkoriban igen nagy pénznek számított), de nem akarta. Csak az évtizedekig belerögzült aktatologatási reflexe lépett működésbe és a törvényes határidőn belül nem utasított el egy beszedési megbízást. Ehelyett beletette egy általa nyitott és saját kezű, szálkás betűivel megcímkézett dossziéba. Amelynek a beszédes „Gennyes ügyek” nevet adta, majd elsüllyesztette az idők végezetéig, íróasztala legmélyére.
