Az európai választók mintha megijedtek volna a radikális döntésektől. Elégedetlenek a fennállóval – nemzeti kormányzó és ellenzéki elitjeikkel, az európai elitekkel -, változást is akarnak, de nem sokat. Jöjjön a rendszerek kijavítása, átalakítása, de ne jöjjön rendszerváltás. A 2008 után elhúzódó válságra, először "európai tavasszal" válaszoló tömegmozgalmak és radikális pártok, a görög Szirizától a spanyol Podemosig és olasz Cinque Stelle-ig a színpadon vannak még, de nem váltak Európát meghatározó erőkké. Hasonlóképpen, a fenyegető populista és nacionalista radikálisok is a kapuk előtt állnak, de nem sikerült betörniük őket. A Brexitet választó brit döntést nem követték hasonló radikális döntések. Az európai társadalmak elfogadnak immár kisebbségi kormányokat, nemszeretem nagykoalíciókat, kormányozhatatlanságot vagy éppen autokrata kormányzást, csak legyen nyugalom és biztonság.
A globális kapitalizmus és ezen belül az európai kapitalizmus, és a liberális parlamenti rendszer válsága kiváltotta az alternatíva keresését. A nagyra törők a globális kapitalizmusnak kerestek és keresnek versenytársat, Macron és Merkel egy európai alternatívát próbál kialakítani, a kelet-európaiak egy része pedig a nemzeti antiliberális rendszert igyekszik a globális rendszerrel szembeszegezni. Nemzeti történeti alternatívát. Keleti nemzet. Keleti történet. Keleti alternatíva.
A rendszer-alternatíva hiánya
Gyanítom, hogy a magyar választók többsége elfogadta a rendszert. Elfogadta Orbánt. Elfogadó nemzet vagyunk. Csak a rendszer javítását, a vadhajtások lenyesését szeretnénk. A régi jó Orbánt. Az elmúlt évtized – egyesek szerint sajnos, mások szerint szerencsére -, azt bizonyította az ország többségének, hogy nincs alternatíva. Most vagyunk az évszázados nemzeti úton, ahol mindig voltunk: kelet-európai értékek és érdekek, paternalizmus, ellensúly nélküli állam. Ez van, ezt kell szeretni. Ahogy a Horthy- és a Kádár-rendszernek, Horthynak és Kádárnak se volt, Orbánnak sincs alternatívája. Nem rossz, nem jó a rendszer, tőlünk, magyaroktól ennyi telik. Ebben vagyunk otthon. Kelet-európai politikai gének. Nyugat-európaiság, liberalizmus, a nemzeti közösség és a szabadság ügyének egybeesése tőlünk idegen. Horthy és Kádár se voltak nagy személyiségek, elkövettek ők is egyet és mást, de nekünk magyaroknak ilyen vezetők kellenek, hozzánk ők illenek: Orbán Viktor. Miénk a felvilágosult vagy tudatlan abszolutizmus, a látszat-demokrácia és autokrácia, az antidemokratikus nacionalizmus, ahogy az oroszoknak a rendcsináló diktatúra – járjon mindenki a maga ruhájában, ne idegen módiban.
Lássuk be, az elmúlt évtizedben se a politikai pártok, se a gazdasági nagyságok, se a szellemi vagy médiaelitek nem voltak képesek előállítani olyan rendszer-alternatívát, Orbán-alternatívát, amely hitelesen versenghetett volna. Az egyáltalán nem néma, aktívan választó középrétegek se igyekeztek arra szorítani a régi eliteket, hogy állítsanak elő már valami újat, valami mást, nem szültek új eliteket, hogy kikényszerítsenek egy másfajta rendszert. Ellenkezőleg, helyezkedtek, izegtek-mozogtak, hogy minél jobb helyet foglaljanak el a rendszerben. A társadalmi és politikai némák pedig csak áldozatai maradtak a politikai és gazdasági brutalitásnak. Nincs nyugat-magyar, liberális demokrata, a nemzeti közösség birtokbavételét, az ember felszabadítását és a modernizációt összehangoló alternatíva. Egy alternatívát nem elég elképzelni, elő is kell tudni állítani. Hozzászoktunk, hogy azt mindig a külvilág állítja elő számunkra. Nem jelent meg olyan társadalmi-politikai erő, amely a társadalmi felemelkedés dinamikáját képviselni tudná. Az egymást kölcsönösen fékező, lassító és semlegesítő erők között egyedül Orbán és rendszere tudott mozgást előidézni.
A létező kapitalizmus
Orbán és a rendszer működik. A rendszeren belüli és kívüli ellenzék nem működik. Orbán és rendszere van. Ellenzék és ellen-rendszere nincs. Ha a Kádár-rendszer a magyar létező szocializmus volt, az Orbán-rendszer a létező magyar kapitalizmus. Mocskos kezű, övéivel kegyes, ellenfeleivel kegyetlen, de ugyan bizony milyen legyen a kapitalizmus, ha magyar. A villamos jár. A nyugdíj megjön minden hónapban. A feketeleves feketeleves. A migráns és a hajléktalan kint van, mi bent. A gazdagok azért gazdagok, mert most mi jövünk, akiknek jár. Mi, akik kifosztottuk a zsidókat, majd a svábokat, aztán a polgárokat, a kulákokat, mindenkit, akinek volt, van és lesz. A szegények azért szegények, mert megérdemlik. A politikusok lopnak. A kórházban meghal az ember. Az iskola szart se ér. Mindig így volt, mindig így lesz. Farkastörvények uralkodnak. A kisemberre mindig rájár a rúd. Ez van. Hazamegy. Feleség és gyerek. Megveri. Jólesik. Megissza. Elalszik.
Az Orbán-rendszer és Orbán személyes előnye a megszokás. A hatalom elfogadása a mindennapok jóváhagyása. Amit tegnap ideiglenesnek, átmenetinek, elfogadhatatlannak tartottál, ma állandó, végleges és elfogadható. Egyenesen jót tesz egy rendszernek, ha – többek közt a magamfajta - ellenfelei megjósolják az azonnali bukását, a mindjárt bekövetkező katasztrófáját: lám, még mindig itt van. A csecsemőhalál helyett a gyerek ma már iskolába jár. Kicsit nagyobb a feje a kelleténél, de a mi fiunk! Az elképzelhetetlen, a teljességgel lehetetlen nagyon is elképzelhetővé, mindennapi valósággá válik. Már nincs semmi értelme a csodálkozásnak és furcsálkodásnak. A természetes rend az, ami van, a korábbi rendszer és a világ rendszerei a furcsák, az érthetetlenek és az elfogadhatatlanok.
A magyar választó nem érzi, hogy rajta bármi múlna. Hogy szavazatától bármi megváltozna. A rendszer hívei, akiket nyugodtan nevezhetnénk a rendszer embereinek, homo orbanicusnak, mert többségükben nem ideológiai, érzelmi, hitbeli hívei a rendszernek, hanem akarva-akaratlan benne élnek, léteznek a rendszerben, egyszóval a rendszer emberei vagy nem tudnak, vagy nem akarnak elképzelni más rendszert. Szeretnék, ha jobb lenne a világ, a rendszer, de a rendszer és Orbán nélkül, vélik, élik - csak rosszabb jöhet. Örülnének, hogy ha nem kellene ennyiszer másfelé nézni az Orbán- és a Fidesz-család korrupciós ügyeinél. Kellemetlen állandóan kifacsart nyakkal lenni. De meg lehet szokni. Vannak köztük, akik szeretnék, ha Orbán „megjavulna”. Ha eltávolítaná maga körül, akik „megrontották”. Néhány eretnek, titkon fiatalabbra, békésebbre, kevésbé korruptra cserélné – ezeknek játssza Vona Gábor az ifjabb Orbánt. De mindenki tudja, hogy pénzhez, álláshoz, életlehetőséghez csak ebben a rendszerben lehet jutni, vagy el kell innen menni. Meg kellett keresni a patrónust, megkötni vele az alkut, meg kellett tanulni a guggolást állásnak érezni. Hogyan kezdhetné ezt elölről? Ezért a más rendszer számukra a káosz, a bizonytalanság, a megszokásból, a biztosból való kiesés. Szavaz, mert a rendszer leszavazhatatlan.
Menekülni sincs hova...
A magyar politika tündöklése és bukása: az ezredfordulóig a magyar politikai elit, a kormányok, kelet-európai viszonylatban a legjobb formájukat mutatták az ancien régime, majd a transzformációs társadalmi, gazdasági és politikai szerkezeti válságok megoldására. Ezért volt esélyünk az európai felzárkózásra. Elit és nép el tudtuk képzelni magunkat nyugat-európaiként. Viszont az ezredforduló után a kormányok és ellenzékeik idézték elő azokat a társadalmi, gazdasági és politikai válságokat, amelyeket aztán inkább rosszul, mint jól oldottak meg. Már senki nem tudja elképzelni, hogy a magyar nemzeti közösség hajlandó és képes lenne nyugat-európaiként viselkedni, intézményeket építeni, szabályokat betartani.
A rendszer ellenfelei csak a csoda napjának reggeli ébredéséről ábrándoznak: nincs Orbán, nincs rendszer. Remény: Európa, a világ ad alternatívát. Kapunk újra egy lehetőséget. De titkon tudják, tudjuk, hogy a társadalom nem kicserélhető. Ők maguk, mi magunk sem, tele kelet-európai sérelemmel, fájdalommal, indulattal. Ezért már okkal és joggal tartanak attól, hogy mit találnak, ha felkelnek. Ki, mikor, mit és hogyan fog csinálni? Jön-e a villamos? Sorsa nem volt, nincs és nem is lesz az ő kezében. Lassan oda jut, hogy úgy véli, önmagát csak önmaga tudná képviselni – ezek biztosan nem. – Te, én már magamra se szavaznék! – mondta nekem egy elkeserült barátom. Csak azzal vigasztalhattam, hogy én se. "Én meg úgy vagyok, mint Hipolit" – írta Esterházy -, „felsüvöltök: A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem?, s azután tűnődve suttogom magamnak: A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem? Azután megint felsüvöltök: Az a legrosszabb az egészben, hogy menekülni sincs hova. És azt suttogom, saját használatra, alig hallhatóan: A legrosszabb az egészben, hogy menekülni sincs hova…”
Még két hónapunk van.
