Az eutanáziáról még vita sincs. Pedig a halál kérdésére válaszolni kell - az idézet Vadász Gábor sebész, aneszteziológustól való.
Sok érv ütközik meg az életvégi méltóság és az életvégi tervezés ügyében, amivel kapcsolatosan néhányan dogmatikus válaszokat adnak, míg mások mind nagyobb teret engednének az egyéni szabadság e téren is korlátozhatatlan mivoltának. Lassan itthon is elodázhatatlanná válik, hogy széles körben is megvitathassuk a kérdést. Egy friss felmérés szerint a lakosság bő kétharmada szeretné, hogy engedélyezzék az aktív eutanáziát, az ellenzők aránya alig harmad ekkora. Az eutanáziát támogatók aránya még a kormánypárti szavazók között is többségben van. A jelenség szőnyeg alá söprése innentől kezdve képmutatás a politikusok részéről.
Mi történjen azokkal a gyógyíthatatlan betegekkel, akik a méltó végstádiumot választják? Hányadán állunk az eutanázia aktív formájának kérdésével? Milyen elveket kövessenek a döntéshozók, amikor új szabályozás megszövegezéséhez fognak? Amennyiben nem nyitjuk meg ezeket a kérdéseket, marad az egészségügyben oly’ sokszor tapasztalt tisztázatlan viszonyrendszer, a szabályozatlanság, és a kezünk tördelése, hogy amikor végstádiumban látjuk szenvedni szeretteinket, nem tehetünk semmit, csak reménykedünk, hogy jól működnek a fájdalomcsillapítók. Vagy ha mégsem, majd „valahogy megoldjuk”.
Beszédes a folyamat, melyben az eutanázia markáns ellenzői már nem, vagy csak alig vállalják a nyilvános vitát. Amikor egy katolikus hitoktató és zsidó közösségszervező a Második Vatikáni Zsinatra hivatkozva azt mondja, hogy onnantól kezdve a katolikus egyház az emberi méltóság mellett tett hitet, amiből levezethető az egyéni szabadság és az egyéni felelősségvállalás értékkettőse, valamint az is, hogy senki sem ítélhető el a saját életében hozott döntései miatt, tektonikai mozgást jelez a társadalomszemléletben. Gyorsan teszem hozzá: ez Lukácsi Katalin hallatlan nyitottságát és bátorságát is mutatja.
Kincses Gyula orvos, volt egészségügyi államtitkár szerint egyrészt a modern ember elvesztette az elengedés képességét, ami nem jó, másrészt az életünk utolsó hónapjaiban költi ránk az egészségügy a legtöbb pénzt, többnyire a valódi siker reménye nélkül. Ahogyan ő fogalmaz: „nagyon rossz életminőséget vásárolunk, nagyon drágán”. („Még a házat is képesek vagyunk eladni, hogy valakit életben tartsunk, aki valószínűleg már sosem gyógyul meg” – teszi hozzá.) Zeller Judit, a TASZ jogásza arra hívja fel a figyelmet, hogy az élő végrendelet lehetősége ma is mindenki számára létező lehetőség, amelyben visszautasítható az életünk megmentése – jóval azelőtt, hogy erre sor kerülne. De mi van azokkal, akik ezt elmulasztották megtenni? Valóban arra kötelezzük a társadalom tagjait, hogy akár évtizedekkel előbb gondoljanak a szenvedésekkel teli haldoklásukra?
Liberálisként abból indulok ki, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet, függetlenül élethelyzetétől, vagy attól, hogy adott pillanatban birtokolja-e a képességet, hogy a tőle elvitatott alapvető jogaiért megharcoljon. Ennek gyakorlati megvalósulásához olyan intézményrendszerre és olyan erős jogállamra van szükség, amelyben a társadalom tagjainak méltósága nem függ a velük találkozó szereplők moralitásától, mert a rendszer kiszűri a visszaéléseket, és a nap végén nem marad más, mint az állampolgár, aki képes döntést hozni saját életéről, legyen szó bármilyen élethelyzetről.
Az emberi méltóság és az egyén szabadsága szempontjából jól látható sáv rajzolódik ki a kontinens észak-nyugati felén. Ők azok, akik élen járnak a XXI. század emberjogi kérdéseinek megválaszolásában, a társadalmi változás és változtatás képességében, és képesek jogrendszereiket hozzáigazítani a mai ember egyéni és csoportos szabadságjog-igényeihez. Nem tartanak attól, mi lesz, ha a múltból magunkkal hozott – és néhányak számára változatlanul fontos – értékvilág elvárásaival összeütközik a jelenkor szabályozása. A Benelux-államok ebben a kérdéskörben is a legliberálisabb szabályozással állnak az élen: náluk legális az aktív eutanázia, vagyis a haldokló beteg halálba segítése. Őket követik a svédek, a németek és a svájciak az asszisztált öngyilkosság intézményével; ott a beteg önmagának adja be a számára halálos dózist egy injekcióból. A legtöbb EU-s tagtársunk – hozzánk hasonlóan – a passzív eutanázia engedélyezéséről döntött. Ausztriában, Nagy-Britanniában, Finnországban, Franciaországban és Spanyolországban is engedélyezett a beteg számára, hogy életmentő kezeléseket utasítson vissza. Az írek, a görögök, a dánok és a szlovénok is ezt alkalmazzák. Itt arról van szó, hogy a beteg életben tartására irányuló orvosi cselekvést megszüntetik.
Van kitől tanulni az alapvető jogok gyakorlati megvalósulását tekintve is, nem beszélve jól működő rendszerekről és arról, hogy végre arra az útra léphetnénk, amiben megfordítjuk a magyar sorsot. Magyarországon ugyanis a társadalom legnagyobb hányada épp életének sorsfordító pillanataiban nem érezheti magát embernek. Ilyen pillanatok a születés, a szülés, egy komoly betegség, súlyos baleset vagy a halál és a felé vezető út. A mindenkori döntéshozók egyik legfontosabb feladata olyan – egyéni és csoportos – szabadságjogokat minden körülmények közt biztosító törvényeket alkotni, amelyek nem szűkítik az emberek mozgásterét a szabadságjogaik gyakorlásában, ugyanakkor képesek arra, hogy a visszaéléseket kiszorítsák a rendszerből.
Az aktív eutanáziáról szóló szabályozás kizárólag széleskörű társadalmi vita és nyilvánvaló politikai szándék mellett valósulhat meg. A cél az, hogy az ország polgárai minden körülmények között embernek érezhessék magukat. Ennek része az is, hogy akaratunk ellenére ne tarthassanak bennünket életben. Ez jelentené azt, hogy az utolsó stádiumban is megőrizhetjük méltóságunkat. Rajtunk áll, lefektetjük-e egy ilyen társadalom alapjait.
